Egy jó tanár olyat tanít a diáknak, amiből ő aztán egész életében építkezhet. Így volt ez Anne Sullivan esetében is, aki Helen Keller tanáraként, majd barátjaként vált ismerté. Mark Twain csodatévőnek tartotta, s tulajdonképpen az is volt.
Hiszen egy dührohamokkal küszködő és zabolátlan gyermeknek adta a kezébe a világ megértésének kulcsát.
Ráadásul úgy, hogy az ő élete sem volt éppen egyszerű. Anne ugyanis egy Írországból Amerikába áttelepülő szegény család első gyermeke volt. Az 1866-ban született lány 7 évesen egy bakteriális fertőzés következtében majdnem teljesen elvesztette látását. A következő évben anyja meghalt, és neki két évig apja bántalmazását és abuzálását kellett elszenvednie.
Aztán a szegények házába került, ahol sok ideggyenge, magára hagyott terhes asszonnyal találkozott. Na meg az apácai szigorral, amely sokszor járt együtt fizikai bántalmazással. Még csak 10 éves volt, de már olyan dolgokat hallott, melyeket nem lett volna szabad.
Kétszer próbálták megműteni szemét sikertelenül, aztán hallott egy intézetről, ahol vakokat tanítottak. Szólt is a szegények háza egyik jótevőjének, hogy szeretne abban az intézetben tanulni.
Kívánsága teljesült, és a Perkins Iskolába került. Megtanulta a jelnyelvet – amit a vakoknak a tenyerébe írtak bele, és 15 éves korában sikerült a szemműtétje is, így majdnem tökéletesen visszanyerte látását. Megismerkedett Shakespeare műveivel, elsajátította a latin és a görög nyelvet is.
Kitűnő tanulónak bizonyult, így az iskola vezetője őt kérte fel, hogy tanítsa a Keller család kezelhetetlen vak és siketnéma lányát.
Anne 1887. március 3-án, 21 éves korában érkezett meg Helenhez. Mindjárt konstatálta, hogy ahhoz, hogy a kislányt tanítani tudja, előbb fegyelemre kell nevelnie. Egy hét után arra kérte a szülőket, hogy biztosítsanak neki teret ahhoz, hogy kettesben lehessenek. Egy hónappal később megtört a jég, s Helen megértette a víz szót, amit Anne a kezébe írt.
Innentől kezdve Anne tanítványa gyors fejlődésnek indult. Mindössze három hét alatt Helen 100 szót megtanult. Egy év múlva pedig már szenzáció volt Anne és Helen közös ,,munkája”, így meghívást kaptak az akkori elnöktől, Grover Clevelandtől és Alexander Graham Belltől is, aki a siketek egyik fő támogatója és segítője is volt.
Amerikára akkora hatást gyakorolt Anne és Helen története, hogy Mark Twain kettejük történetéből megírta A csodatévő színi drámáját.
Mire Helen 10 éves lett, olvasta a Braille-írást és Anne elvitte egy tanárhoz is, hogy megtanuljon beszélni. Helen 11 órát vett, de az artikulációja nem volt annyira jó, így legtöbbször Anne fordított neki. 1892-ben Bell szorgalmazta, hogy Anne a vakok iskolájában tanítson tovább. Anne elutasította, inkább tanítványát kísérte tovább a középiskolába. Ott azonban az igazgató el akarta őt Helentől különíteni, mondván „agyondolgoztatja” a lányt, s túlságosan ráerőszakolja akaratát.
Anne ekkor annyira bepánikolt, hogy írt Helen anyjának. Ennek következményeként Helen másik iskolába került, s Anne-t soha senkinek nem sikerült elválasztania tőle.
1902-ben a Radcliffe egyetemen találkoztak az ifjú tanárral, John Macyvel, akinek Anne megtanította a jelbeszédet, mert Helen első életrajzi könyvéhez kérték segítségét, így tudnia kellett, mit mond a lány.
A munkakapcsolatból szerelem lett, s mikor 1904-ben Anne és Helen Wrenthamban vettek egy farmot, John megkérte Anne kezét. A nő azonban visszakozott, s csak egy évvel később sikerült rábeszélni őt a házasságra. John beköltözött Anne és Helen otthonába. Még egy könyvet segített Helennek elkészíteni, majd egyre több gondja akadt Anne akaratos természetével.
Ezért mikor Anne és Helen 1913-ban felolvasó körútra indult, elköltözött. Soha többé nem tért haza. Anne teljesen összetört, de sohasem váltak el. Dührohamokkal küszködött, miközben azzal nyugtatta magát, hogy Helennek szüksége van rá.
1916-ban óriási túlsúlya miatt egészsége romlani kezdett. Tévesen tuberkulózissal diagnosztizálták, ő pedig elutazott Puerto Ricóba, és végre 5 hónapot töltött Helen nélkül. Felszabadult, nem dolgozott, élvezte a teljesen más környezetet. Aztán hazatért, mikor Helen arról írt neki, hogy kitört a háború. Eladták a wrenthami birtokot, és Forest Hillben vásároltak egy másikat.
Országszerte háborúellenes beszédeket tartottak, s meglátogatták azokat a férfiakat és nőket, akik a háborúban vesztették el látásukat-hallásukat. Reménykedtek a kapitalizmusban, de Anne szkeptikus volt.
1918-ban Hollywood filmet akart forgatni Helenről, de a terv csúfos kudarcot vallott. Egy barátság azért született a dologból, mert Anne ekkor találkozott Charlie Chaplinnel, akinek hasonló családi háttere és természete volt, mint neki.
Később Helen egyre népszerűbb lett, s újabb turnéra indultak. Újabb könyvet írt, járták az országot, miközben Anne egészsége romlott, s a látásával is újra gondok adódtak. Mikor állapota stabilabb lett, Helennel Angliába, Skóciába és Írországba is ellátogatott, ahol megismerkedett gyökereivel. Írország nagy hatást gyakorolt rá.
1930-ban tiszteletbeli doktori címet kaptak a philadelphiai egyetemtől, amit először csak Helen fogadott el. Anne csak két évvel később, még akkor is kicsit vonakodva, mert bántotta, hogy akkor már elég sokan kritizálták tanítási módszereit. Egy évvel később látása tovább romlott, így elvitték Kanadába, de semmi nem segített rajta.
Végül 1936 októberében úgy halt meg, hogy férje nevét mondta ki utoljára.
EZ IS ÉRDEKELHET: