Szívem küszöbe előtt járkálsz. Hallom lépteid. Bebocsátásra vársz, de a türelmed kezd elfogyni. Vaksötét van, tétován keresed az ajtót és a kilincset, szeretnél visszajönni hozzám.
De nem mersz a jóváhagyásom nélkül belépni.
Megfordulsz, el akarsz menni, aztán meggondolod magad és inkább leülsz a küszöbre. Szívedből feltörő sóhajod áthallatszik a falon is. Hangod egy oktávval elmélyül, ahogy suttogni kezded lelkembe vallomásod. Az ajtó mögé lopózom, hogy kitapogassam tested lenyomatát a túloldalon.
Forró hullámokat keltesz azzal bennem, hogy szíved engem keres. Mert érzem, most nem a vágyad hajt felém, hanem a lelked szólongatja lelkem. Kezem a kilincsre siklik, hogy beengedjelek, mégsem bírom szélesre tárni az ajtót. Megbénít valami!
Pedig karjaidba vetném magam, hogy belesüllyedjem a jóleső öntudatlanságba. Szeretném elhomályosítani és megfakítani bennem a kétség baljós árnyait. De nem megy, túlságosan szerettük egymást, s ezért nagy árat fizettünk már mindketten.
Próbálja a szívből előcsalni ugyanazt az érzést, hogy újrateremtse a múltat és valósággá formálja.
Ezért tombol bennem a vihar, hiába honol csend az aranyban fürdetett világban. A veled való találkozás örökre megváltoztatott engem. Nem bírom elfeledni, hogy egyszer már szívemből kisétáltál. Még a történetük lapjait is elégetted és én láttam, ahogyan a tűz felemészt mindent.
Ez is érdekelhet: Viszlát szerelem
Így aztán hiába érzem, hogy beleszakad a szívem szavaid mögé bújtatott érzéseidbe. Az ajtó mögött maradok. Csak annyit suttogok neked át rajta, hogy hagyj magamra. Azért, hogy hallgassam távolodó lépteid. S közben belesúgja szívem a lelkem viharába az emlékekhez tapadó keserédes boldogságunk.