Elengedlek

Lassan kikopsz belőlem. Az elengedés fázisába léptem. Arcod már csak homályosan jelenik meg előttem, vonásaid képtelen vagyok felidézni. Már csak egy plátói szerelemnek élem meg kettőnk kapcsolatát. Persze emlékszem egyszer, régen, mi tényleg szerettük egymást.

Mint mikor a film véget ér és még vársz valami csattanót, úgy ülök történetünk utolsó kockáinál.

Még benne maradok egy kicsit az általa teremtett világban, mert olyan érzést hívott elő belőlem, amiről nem is tudtam, hogy bennem van. Újra és újra belekezdek történetünkbe, hogy átéljem szerelmünk kivirágzásának pillanatát, de boldogságunk madara már tovaszállt. Elmém tudja, csak a szívem még nem fogadta el: ami elmúlt, azt nem lehet visszahozni, bármennyire is vágyom rá.

Talán azért pörgetem kettőnk filmét újra és újra, hogy egyszer más legyen a vége. Ízekre szedem, megállítom a boldog pillanatoknál, hogy emlékezzem rá, milyen az, ha szeretek és szeretnek. Persze az is lehet, csak azt kutatom, hol kezdődött hanyatlása és elbukása kapcsolatunknak? Nincs szándékomban szenvedni, csak tudni akarom mit rontottunk el?

Igaz, abban sem vagyok biztos már, hogy te hiányzol nekem, és nem az, aki én voltam melletted. Talán csak arra keresem a választ, hogy miért van az, hogy egy nő nem ugyanaz az ember az életében szereplő összes férfi oldalán? S főként:

Miért van az, hogy a lélek hangjait megszólaltatókkal nem mindig tartunk ki egymás mellett egy életen át?

Azt mondják a lelki társak nem ugyanazok, mint akikkel szerelembe esünk. Néha ugyan vannak ilyen találkozások, de nem feltétlenek. Mert még ha a két lélek kapcsolódik is, aztán el kell válniuk.

Szerepük csak addig van, amíg megtanulták a leckét, amit egymástól kaptak.

Talán te is egy ilyen lelki társ vagy. Mert annyi bizonyos, hogy a tükrödben láttam meg legtisztábban önmagam. Hozzád kapcsolom lényem legőszintébb formáját. A nőt, aki érzéseit és testét kendőzetlenül meg merte mutatni. Mindenféle álarc nélkül eléd álltam, s nem ijedtél meg tőlem akkor sem, amikor a legborzasztóbb arcom fedtem fel.

Ez is érdekelhet: Elloptad a mosolyom

Csak megöleltél és addig tartottál karodban, amíg szívem le nem csendesült, s ki nem simultak vonásaim. A fülembe suttogtál pár kedves szót, de sosem mondtad, hogy szeretsz, azt tetteiddel mutattad. Olyan voltál nekem, mint egy fényhozó, aki életem sötét labirintusában megvilágította a helyes utat. Aztán kezembe adtad a lángot, hogy egyedül küzdjem meg démonaimmal.

Talán megszépítem múltunk, nem tudom. Csak azt érzem, már kívülről tudom a filmünk, így a nézőteret ideje elhagynom. Eleget láttam, s azt hiszem, megtanultam, amit kell. Szeretem magam helyetted is, mert ahhoz, hogy úgy szeressenek, mint amire szükségem van, ahhoz előbb magamat kell szeretnem!

1 Hozzászólás
  1. Uramatyám!
    Mintha az én lelkemből lett volna írva….
    Annyi különbséggel, h. nekem igenis hiányzik Ő. Nagyon is. Az alakja, a mosolya, a tekintete, a sugárzó lénye.
    Csak azt nem értem, mi ment félre köztünk… a csupa kedves, bájos lényemmel… talán nem ez kellett neki? Talán egy titokzatos „vadmacskának” kellett volna lennem? De az elején – fél éve – anélkül szeretett belém… Iszonyúan hiányzik! Még nem tudom elengedni, mert még irogatunk egymásnak, még valami szál összeköt minket. Igaz, a szenvedés nagy részét én élem meg valószínűleg. Várom a mobilom üzeneteit, várom h. hiányozzak neki, de szinte biztos vagyok benne, h. neki én nem hiányzom úgy. Pedig van lelke, abban biztos vagyok. Talán azért egyre ritkábbak a levelezések, és a találkozások, mert így közli velem, h. finoman építsük le a kapcsolatunkat. Már amennyire ez annak nevezhető. Az utóbbi időben inkább már testvéri-baráti volt kettőnk között a viszony. Pedig nekem hiányzik a belőle áradó szenvedély- szerelem, amit megtapasztaltam nála, élveztem, és szerettem! Tudom, el kell engednem, de nagyon nehéz, mert olyan, mintha a Fény-emet veszíteném el, olyan, mintha nélküle kiüresedne az életem, mintha minden visszazuhanna egy szürke, silány hétköznapokba. Szinte értelmetlen lenne minden. A hétköznapok emlékei, a helyszínek ott kísértenek, és nem tudom hogy tudnám felejteni Őt, amikor olyan emlékeket adott, amik örökre bevésődtek a szívembe. Akkor nem lennének ezek fájó emlékek, ha Ő nem szeretne búcsút inteni nekem. Erre várok, várok a CSodára, azért imádkozom, h. hiányozzak neki, h. ne felejtsen el, h. Ő akarjon találkozni velem, h. Ő akarja újrakezdeni az egészet, Ő kívánjon engem annyira, mint én őt, ne csak énbennem szólaljon meg az érzelmek tengernyi zenéje, hanem benne is mozduljon meg ugyanaz. Azt mondják nincsenek véletlen találkozások. Meg h. minden kapcsolatban tanul vmit az ember. Ha belőle tanulni kellene vmit… talán h. ne legyek soha többé szerelmes, ne szeressek úgy, ne lángoljak, ne égjek, ne legyek többé szenvedélyes, ne legyek megértő, türelmes, ne legyek csinos, szép, ne hordjak többé olyan ruhákat,-ami neki tetszett-… változzak meg… Egyenlőre nem megy… csak vergődöm, a bizonytalanság, és még a beteljesületlen szerelem kínzó ereje gyötör.

Írj hozzászólást

Az email címed nem jelenik meg.