Vannak azok, akik boldog mosollyal nyomják végig a napot, tombolhat vihar, szél, eső, a lelkük olyan, mint a reklámban a hajlakk. És vannak azok, akiknek az arca állandóan bosszús, állandóan viharfelhők sorakoznak rajta. Lehet napsütés, szivárvány, boldogság, bármi, legörbül a szájuk.
És vagyok én. Körülbelül másodpercenként változó hangulatban. Hullámvasút minden napom, sok dolog miatt. Egyrészt, hello premenopausa, másrészt, hello szerelem.
Tizenegy év egyedüllét után toppant be életembe a szerelem
Mint egy tinilány, aki az első nagy érzelmét éli. Egyszerre vagyok túlcsordulóan boldog és rettegek attól, hogy ez meddig tart. Ha pedig ezek az érzések összeérnek, akkor pöppet robbanok.
A legjobban azon aggódok, hogy ezek a robbanások azok, amik végül éket vernek majd a kapcsolatomba. Nem tudom őket jól kezelni. Igyekszem és dolgozom rajta, de akkor sem. Én magam is frászt kapok tőlük, akkor mit várok tőle?
Éltem a kis nyugodt életem, kutyák, macska, néha egy-egy átutazó partner és a többé-kevésbé állandó hangulat kísértek engem. És most mindez ugrott.
Általában igyekszem mindennek a vicces oldalát nézni, röhögni egy jót magamon, de most nem megy. Nem megy, mert érzelmeim vannak. Olyanok, amiket rég nem éreztem, és ami néha engem is megrettent. Főleg az, hogy hogyan tudja belőlem egy férfi előhozni mindezt. A szerelmet és az idegroncsot egyszerre.
Tudom, lazuljak bele és ne gondoljam túl. Ne agyaljak, ne „csináljak magamnak programot”.
Könnyű ezt mondani annak, akinek beépített aggodalomgenerátora van, amit nem igazán lehet kikapcsolni. Annyira, de annyira jó lenne egy pici apró gombocska a lelkembe, ami rezgéseket csillapít, hogy ne legyenek nagy amplitúdók, de egyelőre nincs ilyen gomb.
Így csak remélni tudom, hogy a robbanásokat egy darabig még ő is elviseli, és nem veszi komolyabban, mint, ahogy kellene.
Csobai Erika
nyitókép: Image by Holiak on Freepik