A házasságom elég gyatrán ért véget. Több éve csalt.
Persze írhatom, hogy naív voltam és fiatal. Nem igazán vettem figyelembe a jeleket. Az olyanokat például, hogy az én két centis lángvörös hajam mellett hosszú szőke hajszálak bukkantak elő a teregetés közben.
Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy van egy másik. Ráfogtam, hogy a gyerek ovistársáé, vagy az edzésen belekeveredett az uszodában valamelyik kislány haja…
Nem vettem a jeleket – hogy az amúgy is piperkőc exférj még piperkőcebb lett, hogy gyakran jár edzeni, ahová még a gyerek sem mehet vele…. Hogy egyre többet nincs otthon. A munkája pont ideális fedősztori volt mindehhez.
Oké, azt tudtam, hogy nincs minden rendben köztünk, nem aludtunk egy ágyban, szex is csak hébe meg hóba volt. Utólag jöttem rá, azért, mert már nem akarta megcsalni a barátnőjét velem. Végül elváltunk.
A remekbeszabott válást rengeteg bántás, alázás követte, majd jött tizenegy év tárkeresés, ami nyilván azért sem ment egyszerűen, mert lelkileg teljesen összeroggyantam.
Tizenegy év alatt rengeteg nős, barátnős pasival ismerkedtem meg. Volt, aki titkolta, de lassan rutinná vált, ha csak 8-16-ig elérhető valaki, akkor valami biztosan nem stimmel. És persze ott volt a rengeteg nyitott házasság, ahol épp csak a nej nem tudta, hogy nyitva van az aranykapu… és még sorolhatnám.
Csúsztam bele én is abba, hogy a megérzéseim ellenére kalandba keveredtem. Mondjuk mentségemre legyen szólva, soha nem nagy érzelemmel, inkább némi vággyal.
Ez a sok minden megtépázott az évek alatt.
És most jött ő. Persze, szívecskés a fejem, de mellette ott bújkál bennem az a bizonyos zöld szemű. Ő is tudja.
Dolgozom rajta, hogy ne legyen, de néha fel-fellángol. Persze, miért is ne, amikor már-már elásom a lelkem mélyére, 6 méter földet lapátolok rá, akkor reggel szembejön a horoszkópja, amiben a nagy beszélgetés várható, amiben a harmadik fél nem könnyíti meg az amúgy is bonyolult helyzetet.
Lö hello pánik, lö hello féltékenység!
Egy fürdőkádban borozós beszélgetés során hangzott el a számból, hogy ennyi idősen mindenkinek van múltja, de neked mi a fenéért van?
Igen, jóban van néhány exszel. Én meg – nyilván – végigpörgettem a közösségi hálón az idővonalát, gondosan megnézve a szivecskézők, ölelkezősök hadát. Gondosan végigkövettem őket mindenhol. (Akkora profizmussal, hogy az egyiknek sikerült egy insta képét beszivecskéznem… na, de hát, ez van.)
Ő egyelőre tűr. Vagyis próbálja belém sulykolni, hogy higyjem el.
Egyszer azt mondta, az féltékeny, aki nem bízik magában. Ő ezt úgy értette, aki megcsalná a másikat, én úgy, hogy tele vagyok frusztrációval, csomaggal, amit cipelek. Gyakran kérdezem meg magamtól: lehet-e engem egyáltalán szeretni?
Nem, én nem azért vagyok bizonytalan, mert csalnék. Valahogy úgy működöm, ha a szívem nyit, akkor „egygazdás” leszek.
Viszont tele vagyok gátlással, belém nevelt gátakkal, „te úgysem kellesz senkinek” zárómondattal. És itt van egy férfi, aki elfogad, aki átölel, hagyja, hogy a magam módján szeressem, aki minden héten utazik sok-sok kilométert, akinek a lakáskulcsa nálam van. Aki hajnaltól estig kommunikál, aki úgy, de úgy tud rám nézni…. Aki megeszi, bármit főzök, akkor is, ha az nem jól sikerült.
És én mégis kételkedem.
Hogy benne vagy önmagamban? Azt hiszem a szerethetőségemben…..
Csobai Erika
nyitókép: Image by freepik