Belenéztem a telefonjába. Valami nem volt kerek. Megtudtam, mi az.
Jobb lett?
Nem tudom. Tisztábban látok, annak elenére, hogy semmi olyat nem találtam, ami arra utalna, hogy megcsal. De aki egyszer megégette magát, az valahogy mindig fél. Mindentől.
A ki nem mondott dolgoktól talán jobban, mint a biztos rossztól. Mert a rosszat már megtapasztalta, azt már zsigerből megy túlélni, akkor is, ha rohadtul fáj, ha belehalós, ha olyan, ami széttépi. De az egy ismerős érzés.
Bízni valakiben, az egy nagyon nagy talány. Talán a legnagyobb, amit valaki átél.
Mantrázom: Bízom benne, bízom benne, bízom benne. Bízom benne, bízom benne… a fa..t.
És akkor jön hajnalban az a bejegyzés egy csoportban, hogy tartja a kapcsolatot más nőkkel. Mindenki egyből ugrik, hogy hagyd ott a fenébe, úgysem lesz jobb, nem téged akar, csak az exét, vele találkozik, neki ír.
Aztán jönnek egyéb finom, apró dolgok, amik felülírják a mantrát. Lehet, hogy semmiség, lehet, hogy csak rossz szokás, de a kés máris ott van a szívben. Eltűnik a bizalom, azonnal.
Próbálom a mantrát folytatni, de egyre jobban izgat, hogy kivel chetel. Nem kérdezem meg, érlelem magamban a bízom-nem bízom sztorit. Csak nagyon nehéz eldönteni. Mert a szívem mélyén tudom, hogy soha senki nem tett meg értem ennyi mindent, de akkor is ott van az, hogy már megégettem magam.
És tudom, érzem a szívem mélyén, ha ez a szerelem is égéssel ér véget, akkor soha többé nem fogok tudni bízni, akkor bezárom magam, akkora falat húzok magam köré, hogy ember legyen a talpán, aki azt áttöri.
Akkor nincs tovább. Marad a macskagyűjtés… már, ha a kutyáim nem tépik szét őket…
Csobai Erika
nyitókép: Image by freepik