Azt akarom, hogy szeressen. Úgy, ahogy nekem jó. Ahogy én szeretek. De ha nem így szeret, akkor vajon egyáltalán nem is szeret?
Van az a bizonyos öt szeretetnyelv. Elismerő szavak, minőségi idő, ajándékozás, szívességek, testi érintés. Mindenkinél más. Nálam körülbelül keveredik minden egy nagy masszában.
Bár ő elmondta, az övé mi, én mégis mást várok. Azt, ami nem ő.
Várok nagy szavakat, nagy mindent, miközben ő nekem adja azt, ami számára a legfontosabb, és én mégsem értékeltem. Önzőség vagy csak butaság, sutaság?
Évek óta arra vágytam, hogy ne csak én legyek, hanem mi legyünk valakivel, de nem akárkivel. És most lett, akivel mi vagyunk, és én mégis arra koncentrálok, hogy én.
Nekem ez ilyen érzés, és az alapvetően add meg Uram, de máris attitűdöm keveredik az önzőséggel, a magamra koncentrálással. Csak épp a mi, és az ő valahogy háttérbe szorult.
Pedig próbál jelezni, próbálja úgy irányítani a dolgokat, hogy ez nem jó, igen néha picit csípősen, de én nem hallgatok rá. Megyek a fejem után, egy nagy rózsaszín romantikus felhő után, ami bennem él.
De tuti, hogy csak az a szerelem, amit én gondolok? Csak az a jó, ha átölel és ömlik belőle a szó? Csak úgy lehet kifejezni, hogy szeret, amit én várok el?
És jön a hiszti, a sértettség, a megcsal, a „mozi a fejemben”. Pedig nem.
Mert ő jön, megölel, megcsókol, szerel, épít, tervez. Jelen van. Jön. Neki nem szavai vannak, hanem jelenléte. Ha nem kedvelne, nem jönne. De jön. Amikor szabadideje van, akkor nálam van. Jön, szeret, szerel, épít, tervez.
Már csak magamban kell letisztázni, mi vagyunk, nem ő meg nem én. És nem minden úgy van, ahogy én akarom, hanem el kell fogadnom azt is, ami ő. És akkor talán nincs hiszti.
Csobai Erika
nyitókép: Image by freepik