Falakat építettem magam köré, hogy senki se tudja megsebezni a szívemet. Cinikus megjegyzések mögé rejtettem kiábrándult, csalódott énemet. Elfelejtettem, hogyan kell a pillanatot megélni, és képtelen voltam hinni abban, hogy valaki képes lenne belém szeretni. Pedig nagyon vágytam arra, hogy szeressenek, de korábban rossz embert szerettem, így majdnem elüldöztem magamtól azt, aki őszinte szívvel fordult felém.
Amikor megjelent a nagy Ő, túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen. Pedig éreztem, hogy ő más, mint azok, akiket előtte ismertem. Nyílt volt, türelmes és kitartó. Én sebzett, hitevesztett, nem törődőm, de ő átlátott rajtam. Tudta es a szemembe mondta : „Nem vagy olyan kemény, mint amilyennek mutatod magadat.„
Pontosan tudta, hogy a sérülésektől óvom magam, és nehezen bízom a megérzéseimben. Ezért nem siettettetett semmit, udvarolt, olykor meghívott egy kávéra. Sokat beszélgettünk. Egy hétre előre kért tőlem találkát, hogy tervezni tudjak, és időközönként üzeneteket írt, vagy felhívott. Nem tűnt el, nem erőltette rám magát, csak jelezte, hogy gondol rám, ami nagyon jólesett.
Türelmesen várta, hogy kinyissam előtte szívem kapuját. Nem akart rögtön ágyba vinni, de gondoskodott róla, hogy lassan tüzet élesszen bennem. Az első csóknál megállt az idő, ajka forró, ölelése gyengéd, mégis határozott volt, ahogy végre megadtam magam neki. Lebontotta a falat amit magam köré építettem.
Egy nap aztán az is kiderült ért szavak nélkül is, mozdulatokból, és emlékszik arra, mit mondtam egy héttel korábban. Nemcsak szerelmi társat kaptam az élettől, hanem egy lelki társat is. Az élet, a sors kárpótolt a korábbi rossz tapasztalataimért. Nekem bátorság kellett a szerelemhez, de érte miatta merek újra hinni abban, hogy vannak jó emberek, akikért érdemes a szívtörést megkockáztatni.
Te se veszítsd el a reményt!
Kiemelt kép: Freepik