A szemedbe nézve látom magam. Jobb napokon ragyogó üstökösnek, rosszabbakon pislákoló gyertyácskának, de mindig ott vagyok a szemeidben.
Összetartozunk. Olyan régóta már, hogy lassan nem is emlékszem, milyen volt az élet előtted.
Amikor találkoztunk azt hittem, tökéletesen ismerlek, ám mikor közelebb kerültünk egymáshoz, kiderült, idegen vagy. Semmiben nem hasonlítottál az elvárásaimhoz. Ijesztő volt, mennyire meg tudsz lepni, mennyire sok a réteg a felszín alatt.
Érezhetően kötődtünk egymáshoz, mégsem tudtam, merre tartunk, vagy hogy hová visz a kapcsolatunk, de azt tudtam, hogy félek. Így nem hallgattam a szívemre, a cinikus eszem beszélt belőlem, mikor próbáltam bátran kimondani a torkomra akadt szavakat: azt, hogy nincs időm egy kapcsolatra.
Pedig akartalak, nagyon akartalak.
De annyiszor csalódtam már, nem tudtam hinni a túl szépben. Így elzárkóztam. Féltem, ha megengedem, hogy valaki megérintse a szívem, azután pedig összetöri, többé nem sikerül összeforrasztani a darabokat.
De te nem játszottál. Én lassú voltam, te szaladtál volna, mégis felvetted az én tempómat, és megvártad, míg már nem taszítottalak el.
Végül ugrottam. Ugrottam az ismeretlenbe veled, felfedve szívem sebezhetőségét. És soha nem kellett megbánnom. Mert te nem árultál el, nem hagytál cserben, nem törted darabokra a szívem, ahogy én sem bántottam soha a tiédet.
Szerelmünk sosem volt mesebeli romantika. Nem voltak nagy gesztusok, gyertyák, rózsacsokrok. Csak csendes, nyugodt hazatérés. Egy menedék, ahol nem kell sem aggódni, sem szerepet játszani.
Megvívtuk a csatákat is. Kemény munkával, türelemmel. Kitartottunk, mert tudtuk, hogy megéri. A vitákban, a nehézségekben is ragaszkodtunk egymáshoz. A mosolyt választottuk a könnyek helyett.
Rég megtanultuk: a szerelem nem csak Valentiné, nem csak egy napra szól egy évben. A szerelem ott van minden napban. A jókban, a rosszakban, a monoton egyhangúságban is. Ott van a csendben, a zajban. Ott van akkor is, mikor a sistergő szenvedély az elégedettségnek adja át a helyét.
Ott van a szemedben, mikor rám nézel. És én nem tudok elég hálás lenni azért, hogy ez sosem múlik el.
nyitókép: Image by teksomolika on Freepik