Olyan összevissza kalimpált a szívem, mintha húsz kávét megittam volna reggel hét és tíz óra között. Aztán eszembe jutott az is, hogy pont aznap reggelre, olyan mély árkok vésődtek a szemem alá, mint a Grand Canyon. Hiába próbáltam eltüntetni nyomát, semmi nem segített. A hajam is a fejemre tapadt, sehogy se állt.
Bezzeg két nappal korábban kisimulva, netten jártam ugyanerre!
Most azonban legszívesebben elbújtam volna a velem szemben érkező elől. Pedig hónapok óta vártam a találkozást, begyakoroltam, hogy mennyire erős leszek, de hát erre mondják, hogy „ember tervez…”. Egész lényem reszketett, miközben homlokomról kövér izzadtságcseppek gördültek le. Minden idegszálam megfeszült, ahogy egyetlen görcsbe rándulva vártam arra, hogy rám köszönjön.
Pedig nem akartam, hogy lássa rajtam, hogy még mindig hatással van rám. Szeme és szája is mosolygott, illata körbelengte egész testem, tudtam, órák múlva is érezni fogom magamon. Megszédültem, mert hangja olyan mélyen csendült fel, mint mikor ölelt.
Nyoma sem volt rajta, hogy bármilyen jó vagy rossz emléket társítana hozzám. Úgy viselkedett, mintha csak egy kedves ismerőse lennék, akivel régen találkozott. Mintha soha nem kötötték volna hozzám sem testi vágyak, sem érzelmek. A közönyétől alig jött ki hang a torkomon. Leforrázva és megsemmisülve álltam és néztem rá, s azon gondolkodtam: tényleg erre az emberre ment el négy év az életemből?
Az általános hogylétről való érdeklődése közben, a nikotinéhség is rám tört.
Ám ahogy a táskámban kezdtem kotorászni, kezem reszketése elárult. Mire a cigaretta égni kezdett, már túl voltunk minden hétköznapi frázison. Búcsúzni készült, éreztem rajta, hogy ő még ezt a közjátékot is unja, s azt se akarja, hogy egy illetéktelen meglásson minket.
Gyorsan el is köszönt, ám én még megbénulva álltam és hallgattam szapora lépteit, ahogy távolodik tőlem. Hát ennyi volt, túl vagyunk ezen is. –gondoltam végül. Két ember, akik valaha szerették egymást, újra idegenek lettek. A cigarettám is kialudt, éppen úgy, mint kettőnk szerelmének lángja.