A résnyire nyitott ajtó elbátortalanította a nőt. Tudta, hogy várják, mégis úgy érezte, mintha éppen betörést követne el. A férfi is olyan meglepett arccal ment elé, mint aki nem érti, mit keres ott. Egy pillanattal azelőtt még a lakás belsejében volt, mert önmaga előtt is letagadta mennyire vágyik az érkező jöttére, pedig már türelmetlenül várta azt.
Novella
Olvasósarok 2. alkategóriája
Mindig imádtam a karácsonyt. Kisgyerekként is nagyon vártam, amikor pedig nagyobb lettem, örültem, hogy már én is segíthetek otthon, a készülődésben. Aztán tiniként meghallottam anyutól azt, ami kész kitüntetés volt a számomra: „Díszítsd nyugodtan az öcséddel a fát.”
Onnantól minden évben enyém volt a feladat, ez a kiemelt teendő.
Évát egy furcsán ismerős érzés kerítette hatalmába: elmúlt a fejfájása, és újra ugyanazt az önfeledt, gyermeki örömöt érezte, amit csak Lacuska mellett tudott. Amit akkor érzett először, mikor megismerkedtek és hajnalig beszélgettek.
Ahogy egyre-másra izzottak fel a szikrák, belém hasított a gondolat; tartunk itthon poroltót?
De ez a nő és ez a férfi még mindig nem beszél. Pusztítják egymást tovább. Ordítanak belül a fájdalomtól. Nem akarnak egymás szemébe nézni, most még egy képet látnak maguk előtt, a kamu fizimiskát, ami rombolt megint.
-Más vagy.- jelentetted ki, és leültél mellém a padra. -Mikor nevettél utoljára szívből? – kérdezted.…
Minden nap egyre jobban szeretlek és hiszek benned. Akkor is, amikor minden összedőlni látszik.
Egy új élet előtt állsz, amihez minden segítségre szükséged van. Olyanokéra, akik már jártak korábban ott, ahova te most megérkeztél. Az ő tanácsukra van szükséged az én semmitmondó ötleteim helyett.
Ugyanolyan íze van, mint régen. Ölelésének ugyanolyan ereje, mint azon az augusztusi, Tisza-parti hajnalon. A falhoz szorít, felkap, az ágyra dob. Gyengéden csókol, az ajkamba harap. A tekintetében egyszerre elégek és megszületek. Ugyanaz a pillantás, mint régen, amiben elveszek attól, hogy nem tudom, mit lép következőnek.
Trikóban nyitottál ajtót, míg előtte mindig csak öltönyben láttalak. Leforrázva meredtem rád, pedig én voltam az, aki eszét vesztve 10 hónap után az üzenet váltásunk után hozzád rohantam.
Előtted soha senki nem váltott ki olyan erős érzelmeket belőlem
Nincs veled semmi baj. Csak én nem tudtam, és nem is akartam a szívemnek parancsolni. Ilyen a szerelem, ilyen az élet.
Becsaptál. Inkább mondjuk ki pontosan: megcsaltál.
Akkor azt hittem, összedől velem a világ.
Magamat hibáztattam, nem értettem, hogy történt, miért történt. Hogy miért nem tudtunk beszélni arról, hogy valami hiányzik neked. Hogy miért nem tudtunk beszélni.