Velünk kapcsolatban két dolgot mindig is biztosra tudtam. Az egyik, hogy egy rugóra jár az agyunk, amikor a csínytevésekről van szó. A másik, hogy te mindennél jobban szeretnél anya lenni, míg én nem. Akkor, amikor ez megfogalmazódott bennem, az anyaság még a távoli jövőnek tűnt, amivel elég akkor foglalkozni, ha kopogtat az ajtón.
Most azonban eljött és egyenesen rám rúgta azt.
Ez újfajta kérdéseket és félelmeket ébresztett bennem. Látom az izgalmat a szemedben, mert elkezdődik életed nagy kalandja. Látom, ahogy lelkesen bújod a könyveket és magadba szívsz minden tanácsot arról, hogyan legyél a legjobb szülő. Hallgatom, ahogy másról sem beszélsz, csak a jövőről. Amiben én már nem látom olyan élénken magam, mint korábban.
Önzőnek tűnök. Talán az is vagyok. De félek, hogy az új éned megfeledkezik rólam.
Hallgatlak, amint egy szuszra elmesélsz mindent, ami az új életeddel kapcsolatos, és bennem ragad a szó. Mert hogyan is szólhatnék hozzá, ha nem élem át ugyanazt, amit te?
Én döntöttem így, de attól még félek, hogy elhalványul a barátságunk. Hogy két teljesen más irányba haladunk, és más emberek lesznek fontosak a számodra, és mások az én számomra.
Most már a hozzád hasonló anyukák a legfőbb bizalmasaid. Most már erről szól minden és nem hibáztathatlak. Ez az élet rendje. Egyesek erre mennek tovább, míg mások arra. De ettől még nem fáj kevésbé.
Új, más helyzetben találtuk magunkat. Itt olyan rétegét fedezzük fel a személyiségünknek, amelyről korábban nem is tudtunk. Még teljesen idegen. Bele kell nőni az új szerepekbe.
Ki tudja, melyikünknek nehezebb?
A legkevésbé azt szeretném, ha azt gondolnád, neheztelés van bennem. Hogyan is lehetne? Mindig is ez volt a terv. Csak eddig igazán nem gondoltam bele, milyen szerep vár majd rám ezután. Azt gondoltam, minden ugyanúgy megy tovább. Minden marad a régiben, csak egy vagy több gyerekkel kibővülten. Szeretem a gyerekeidet, a családod, az új éned. Magamra vagyok mérges, amiért így érzek. Gyerekesen, önzőn viselkedem, mert ki kell találnom, hogy mit kezdjek magammal, miközben mások már pontosan tudják. Vagy ez csupán egy álarc?
Azt hiszem ez egy fejlődési fázis mindkettőnk számára. Kezdetben dühös voltam, hogy ilyen hamar eljött ez az idő. Ez, amikor mindketten más irányba megyünk. Aztán már csak mérges voltam, hogy miért hagysz ki bizonyos dolgokból. Miért nem én vagyok, akiknek elsőként írsz vagy akit elsőnek hívsz fel?
Most már belátom, hogy neked is nehéz lehetett. Egy új élet előtt állsz, amihez minden segítségre szükséged van. Olyanokéra, akik már jártak korábban ott, ahova te most megérkeztél. Az ő tanácsukra van szükséged az én semmitmondó ötleteim helyett. Most már értem.
Csak annyit kérek, ne felejts el teljesen!
Bene Andrea
nyitókép: Image by ansiia on Freepik