„Az a gyanús, ami nem gyanús.
Az atyaúristen, az se érti!”
(A tanú c. film – Bacsó Péter)
– Azt a szakadást, ami most lett bennem, képtelenség szavakba önteni – mondta a férfi kiábrándultan.
Így búcsúzott. Többé nem beszéltek. Összedőlt körülöttük a világ, mindkettejük látszatvilága, porig lerombolva mesterséges álmuk, és ők nem szóltak, nem mondtak semmit. Engedték, hogy így maradjon. Közös létük belemerevedve a virtualitásba, valamilyen képzelt távoli helyen.
Egy nő és egy férfi. Nem lány, nem fiú, már érett felnőtt emberek, akik ismét nyílt sebet viselnek magukon, és százféle forradást, évtizedes, kihűlt fájdalmak nyomait.
Lehet-e valaha megszabadulni a kiterjedt hegektől? Amelyek annyira beléd szövődtek már, hogy hiába képződnek sejtjeid újra és újra, nem tudják kijavítani a hibát, a roncsolás továbbra is ott marad. Szike kell hozzá, néha az segít. De milyen szike vághatja ki az éned torz részeit? S milyen élő anyaggal tölthet fel, maszkírozhat egy elmebeli forradást? Hiába vonod be friss tapasztalatok tanulságaival, rugalmas fogadalmakkal, s építesz köré kőkemény védőfalakat megfontolt hozzáállással, kártyavár csupán. Új arc, új élet – pszichés hiúság. Plasztikázott részeid alatt ezek a forradások önvalód szerkezetébe égve örökkévalóak. Mindig a volt életet éled tovább. Annyit belőle, amennyit vállalsz. Amit megtagadsz, puskapor a betonban.
Mit tehet akkor itt egy nő vagy férfi, mindegy, hogy kicsoda, mindenkinek egynemű a szíve, a szelleme. Egyformák vagyunk ezer személyiségben. Hány arcod lehet? S ha ezeket összeadjuk milyen képet alkot az emberiség milliónyi ábrázattal? De ne vessük a gondolatot ennyire messzire. Maradjunk csak önmagunknál, ez is épp elég kihívás számunkra. Önmagunknak. Mert kik vagyunk? Mit lehet erre mondani, mikor azt se tudod, hány féle kamuarcot varrtál már magadra minden egyes megszerzett heg után. Mert megszerezzük őket, még ha mástól is származik. Mi magunk teremtjük meg a helyét mindannak, ami majd úgy fog pont oda becsapódni a mindennapokból, ahogy eleve megástad neki a gödröt. S egy ilyen verembe sok minden belefér, annyi, amennyit az éppen aktuális maskarád kiprovokál. Ez pedig attól függ, mennyire tudsz mélyen beszivárogni másvalaki bőre alá, ott pedig mit találsz. Ha ott is mesterien kamuflált robbanó csonkokat, akkor megszívtad. Úgy fog kikészíteni egyetlen pillanat alatt, hogy épp csak bele ne pusztulj. Ha belehalsz, akkor vége van. Az a könnyített verzió. De te megmaradsz a nehezített pályán. És most is meglep táguló pöcegödröd hihetetlen kapacitása, sosem tudod hány vád acél repeszdarabja, mennyi rád zúduló szenny fér még belé.
Mert egyetlen kis darabka szikrát vet a múltból, egy alak, egy mozzanat, egy mondat, egy szó, és a vasbeton világ szétesik. Úgy rogyik meg és zuhan a porba, mintha lopakodva visszajáró árnyak ezer robbanószerrel rakták volna meg minden sarkát, ledöntve a nagy gonddal megalkotott jelenedet, vagy mindent, amit teremtettél két, három, tíz, akárhány éven át. Ez megy vég nélkül. Te pedig tehetetlenül állsz, erőtlen szemlélőként megbénít a látvány.
Tűnődsz mondvacsinált otthonod romjain, vizsgálod miként omlik le mindig ugyanígy, s akkor meghallod, ahogy bent megrekedve valahol, mint a szerencsés túlélő, felnyüszít a régi fájdalom. Nem érted, hogy lehet, mi ez? Pedig jól ismered, csak a múlt salakjával feltöltött üreg volt ez az újabb alap is. Összeforrva, megszilárdulva a szemétdomb is stabilnak tűnik. Létrehoztad valamikor, de ami a legrosszabb, hogy pontosan így. Ugyanezzel a sémával, amit azóta is használsz, törmelékeidre építed várad, árkokat ásol köré, más képet vágsz hozzá, ennyi az egész. Más formát gyártasz külalakra, de az anyag nem változik. Hogy szétesett? Min csodálkozol? Minden elporlik, ami hamis.
Ilyenkor úgy kínlódik benned az érzékelés, hogy kitapinthasd, valódi vázad, valahol mélyen az üregek alatt, mégis létezik. Ha az ordítozást abbahagynád, észrevennéd, ahogy tömör, eleven fundamentumába ágyazódnak be szervesen leggyengébb pontjaid, mint valami beltéri taposóaknák, elrejtve éveken át, vagy akár életfogytig, vagy azon is túl. És csak gyűjtöd, gyűjtöd őket, s egyre nehezebb lesz. Egyre többször dől össze a konstrukciód, pedig nagy gonddal és meggyőződéssel alakítod, hogy ezúttal majd jobb legyen. Felcsapod aktuális arcodat, mint a munkavédelmi sisakot, s megy az ipar. Az ember lankadatlan az újjáépítés művelésében. Feszt épít valamit. Megy előre.
Nem mindegy, hogy mit hozol létre, ezt érted. De kacsalábon forgó várad mókuskerék. Akár a beetetett állat a táplálék helyét, ezt a masszív kereket úgy őrzöd, kémleled, s az ismert csemegére várva addig pörgeted, amíg rejtett aknáidra taposol megint. Vagy gyanútlanul lép rá másvalaki, megesik az ilyesmi. Tisztogatás. Ezt is megérted, amint ismét megsemmisül benned egy önmagadból kiizzadt mindenség.
Érzed, ez kellene, hogy legyen az a pont, ahol abbahagyod, nem tákolsz többé, nem pörgetsz s nem erőlködsz tovább, elégetsz minden magadon viselt arcot, személyiségjegyet, ami nem a tied. Többszörös pofáraesés kell ehhez, hogy megértsd, nem kell építkezned. Te már kész vagy, rég.
Van ez a váz. Nézd meg jól. Nem szép már. Eltorzítják a súlyok lenyomatai. Szép volt, eredetileg, amikor elkezdted az utadat járni, de erre már nem emlékszel. Csak azt látod, ami most van, amivé lettél, egy fáradt, merev, torz alakot, aki ijesztő is lehet akár. Elszántnak kell lenned, ahhoz, hogy megszeresd ezt a romjai közt heverő csontvázszerű lényt, de lehet, ha elég merész vagy, tudsz annyira őszintén, mélyen nézni belé, hogy felsejlik az a kifogástalan, áramló struktúra, ami valóban vagy. Hogy ott bent valahol egészen csodálatos vagy. A legbelső szerkezeteden a forradásos, megkövesedett részeid is képlékenyek, vibrálnak, lüktetnek, élnek. Ez a varázslat. Mindig is elevenek voltak, csak énünk darabkái néha holtat játszanak. S mint hitetlenek a talpig gyászban, elfeledjük, hogy ott vannak bennünk megváltó bocsánatunkra várva. Ha így nézel magadba, be a tévedéseid alá, szeretnivalónak találhatod, akit látsz, mert tudod, hogy a csontkemény alakodba karcolt káosz, csak szerzett dolgaid, tapasztalataid összképe, semmi több. Mindaz, amire szükséged volt ahhoz, hogy leereszkedj valahogy idáig, a megjelölt pontig, ahol feltárulkozik a kisimult, patinás éned. Felismerd a teremtett ember nemes ragyogását, hogy eleve kulcsrakész vagy, olyan vagy, mint a lélegző, ismeretlen körülmények között emelt, ódon épület, melynek visszhangzó falába mint az ágyúgolyó betokosodott a sérelem, jól láthatóan. Lesz majd, aki megcsodálja, ha engeded. S ha jön valaki, aki restaurálna, értékét ismeri, nem bántja. Ez az ember vagy. Tudd, értelemmé érik a kín, ne csak a magadon hordott nyílt sebeket lásd, visszaéléseket, igazságtalanságokat. Ne csak a begyűjtött arzenálodat, amivel jól felvértezve és felszerelve ártasz, bántasz, s ugyanazt a romboló munkát végzed, amit mások is rajtad.
Egymást pusztítjuk. Eljuttatva magunkat a legalsó éber porcikáig. A megértést csak a fájdalom hozza a világra. Mindaddig pedig, tart az állandó hadviselés.
Minden összeomlás premierjén, esélyt kapunk meglátni önmagunkban a ledőlt kártyavár toronyőrét, az arctalan lényt, ha eléggé kinyiffantunk, aki márpedig szép és szeretnivaló. Ott zokogsz és suttogod, hogy te jó vagy. Tudod, hogy ez a rejtőzködő lény benned meztelenségében erős és valódi.
Ha ő megvan, ha megvagy, lehetsz elég bátor felvállalni a széttrancsírozott vázad, a ködös semmiből előtűnő dobogó, ódon konstrukciót. A forradásaiddal együtt nem leszel szép látvány, nem leszel szalonképes szelfikész. A hibáiddal, a másokban is ledöntött várak miatt nem leszel népszerű, nem fog kedvelni a világ. De tudnod kell, hogy a számadás ilyen, a bántalmazások felvállalása ilyen. Nehéz menet.
S akkor mire kell ez nekünk?
Arra, hogy az a nő és az a férfi aki még szeretni tud, ismét beszéljen egymással. Levegőbe repült életük maradványain nézzenek egymás szemébe, és mondják ki, amit kell. Lássák meg egymás ronda arcát és tudják kimondani, hogy gyönyörű vagy, szeretem a csúnyaságaidat, mert tudom, hogy ki vagy. Tudom, hogy ki vagyok. Ugyanazok a szép arctalanok. S tudjanak ezek után ebből az irányból közelíteni egymáshoz. Ha még van kivel, ha még maradt valami a romok között az egymás felé vezető útból. Ha felfedezzük ezt az értéket, látni fogjuk miként alakulnak lassan át egymás rút részei, s a régi sebhelyek, már nem taszítanak, nem éktelenkednek, hanem csak léteznek, mint sarokkövek, jelezve, hol kell irányt váltani. Belénk döfött durva élményeink határkövek, mutatják, meddig érdemes elmenni. – Ez prédikáció. Annak is hathat.
De ez a nő és ez a férfi még mindig nem beszél. Pusztítják egymást tovább. Ordítanak belül a fájdalomtól. Nem akarnak egymás szemébe nézni, most még egy képet látnak maguk előtt, a kamu fizimiskát, ami rombolt megint.
Ilyenkor könnyebb elfordulni. Menekülni, mindegy befele, magányod új karton tornyába, vagy kifele, belakni idegen teret, legfrissebb metavilágot. Eltakarni egy újabb rusnya karcolást, építeni rá új látszatot a magasba fel. Nem beszélni egymással többé.
Várakat, buborékot, dobozokat, mókuskereket gyártani, mikor mi telik, belebiggyesztve énünk pompás kamuflázsait. Parádézni a lóvá tett életedben. Alávetni magunkat valami görcsös illúziónak, hogy a helyzet tesz ilyenné, s ennyi. Hatalmad nincs. Bent az a vágy, kint ez a világ nem a tiéd, nem a miénk. Jövevények vagyunk, a lét napszámosai.
Fő, hogy dolgozzatok. Építsd a jövőt, ami nem a tied. Fáradozz valamin, ami nincs. Kőművesek vagyunk, vagy az ő inasaik. Ha pedig kezded belátni, kívül-belül utópikus világod rosszabb már nem lehet, mutogatsz mindenkire. Anyád a hibás mindenért, és apád a többiért, a porfészek vagy a betonrengeteg, a főnök, a vezetők, az ország, a nemzet, a szomszéd nép, az egész világ, s legfelül az Isten. Mert ilyen ez a keserű vád-piramis. Te mintha ott se lennél. Mintha nem te tennéd, nem mi… Akkor ki? Mégis, valamitől „a nemzetközi helyzet egyre fokozódik”, s nem tudod sírjál vagy nevessél. Kattansz, csatlakozol az újabb újra, okos látszatra, elektromos agyra. Groteszk, optimalizált metaverzumba töltöd fel önmagad tökéletesre grafikázott avatárjait, szaporán, hogy soha ne lehessen vége. „Az atyaúristen, az se érti!” A citrom egy leütéssel naranccsá változik. A filteres, abszurd lényednek se lehessen esélye kiszűrni, emberrel, géppel vagy mivel kapcsolódik össze élőhelyünk legújabb applikált kamuszínterén.
Egy dolgot tehetnél.
Hiszen mindig összetörsz… Feltárhatnád romjaid alól azt a vakolatlan, élő menedéked, belakhatod, lehetnél a dísze, dobhatnál egy share location-t, az irányvesztett rád találhasson, ha azt akarod. A világodba, hogy ne pusztuljon, lőhetne szelfiket az arctalan toronyőr ezentúl, vele kell, hogy összekapcsolódj.
Mert mindaddig csak tanú vagy. Kamikáze ballépéseid koronatanúja. Önmagad Pelikánja. Míg tengernyi korhű, örvénylő áramlattal kénytelen vagy sodortatni magad, tehetetlen szemtanúként éled meg, az öblös torokzacskódban felgyűlt, gránátszerű gombócok időszakos felrobbanását.
Sok ilyen történet van. Nem ma lesz vége.
Zsigmond Melinda
nyitókép: Image By vecstock
EZ IS ÉRDEKELHET: