-Más vagy.- jelentetted ki, és leültél mellém a padra. -Mikor nevettél utoljára szívből? – kérdezted. Nem tudtam válaszolni, csak gubbasztottam melletted, mint egy fénykorán túl lévő macska, aki örül, hogy valaki még egyáltalán észreveszi. Tudtam jól, mire gondolsz, hiszen nézek tükörbe. A sok elfojtott érzelem, indulat, düh, keserűség kivetült, amúgy sem túl szép arcomra, és örökre megkeményítette vonásaimat.
– Mi történt veled? Mivé lettél? – tetted fel ugyanazokat a kérdéseket, amikre én is válaszokat keresek egy ideje. Éppen ezért válasz helyett csak visszakérdeztem:
– Tényleg érdekel mi van velem? – Mint mindig, most is támadásba lendültem védekezés gyanánt, és azonnal megkérdőjeleztem érzéseid.
Láttam, hogy megrándul egy arcvonásod, és lassan mély levegőt veszel, hogy ne válaszolj indulatból. Csendben néztél rám, ezzel kényszerítve, hogy válaszoljak:
– Magammal harcolok mostanában. – Ennyit mondtam, se többet se kevesebbet.
Nem éreztem, hogy meg kellene nyílnom előtted. Minek fejteném ki pont neked, hogy úgy érzem, nem tudok egészségesen szeretni? Valahol ez is közrejátszott, hogy kettőnk története véget ért.
Még mindig ugyanazok az álmaim, mint akkor, ez nem változott. De langyos vízben vagyok. Gyakran érzem úgy, hogy nem ott tartok, ahol lennem kellene. Valahogy minden félresiklott. Pedig nem kellene így éreznem, hiszen már családom is van.
-Úgy szeretek, mint soha ezelőtt, mégis pont ez döbbentett rá, hogy az nem egészséges, ahogy én kötődni tudok emberekhez. -mondtam végül.
Nem akartam, mégis elárultam, mi zajlik bennem. Valamiért még mindig a bizalmasomnak éreztelek. Bár tíz éve kiléptél az életemből, olykor, ha összefutunk, elmondjuk egymásnak, hol tart az életünk. Mégsem mondtam mást erről, hiszen egyértelmű volt: küzdök az eltemetett múltammal, a démonjaimmal.
– Mintha nem találnám a hangom. Mintha valami örökre megváltozott volna bennem.
Csak hallgattál, és értőn néztél rám. Talán azt vártad, mondok még valamit, de többet nem akartam panaszkodni neked.
-Tudod, -kezdted – azzal, hogy ezeket kimondtad, máris meglágyultak a vonásaid. Valóban másmilyen vagy, de mégsem változtál. Legalábbis nem úgy, ahogy hiszed.
Rád emeltem tekintetem, de nem tudtam mit feleljek, és azt latolgattam magamban, nem mondtam-e mégis ki hangosan még valamit, amit nem akartam. Aztán rájöttem, nem kellett semmit mondanom régen se, mindig jól értettél anélkül is.
– Ne harcolj, hanem szeresd és békülj ki azzal, aki vagy. Akkor majd nem tolod el magadtól többé azokat, akik szeretni akarnak. – mondtad, miközben felálltál mellőlem.
– Te jól vagy? – szóltam utánad, de csak annyit mondtál:
-Legközelebb én mesélek. Még találkozunk!
EZ IS ÉRDEKELHET: