– Mondom én, hogy kicsúszik!
– Várj mindjárt segítek – duruzsoltam türelmesen.
– De nem áll rendesen…
– És ha megfogom a tövénél?
– Hát nem tudom…
– Próbáld meg berakni valahogy!
– Hogy a francba, amikor túl kicsi?!
– Ja, látom, hogy ferde…
– Kösz, Sherlock, én is látom – felelte jobb sorsa érdemes szőrösebbik felem sértetten.
Bűntudatosan hallgattam. Nem az ő hibája volt. Az ilyesmiről nem tehet senki. Végül, sikerült felállítanunk azt a f… fenyőfát. Rég tudjuk; a fát a Jézuska hozza, a tartót a Sátán. Az angyalfa bőszen ellenállt, hisztérikus dülöngéléssel jelezve; nagy rá a kovácsoltvas cipellő. Mégis beleerőszakoltuk szerencsétlent, és nem törődve zilált hajkoronájával; feldíszítettük.
– Kapcsold már ki a Youtube-ot , ha ez a nő tovább vonyítja a Silent Night-ot, kivágom a gépet az ablakon! – szívózott az uram. Ekkor már patakokban folyt róla a víz. Ahogy elnéztem, hogy legyezi magát a Mikulás satyijával, merő humánumból eleresztettem a fülem mellett a megjegyzését. Szolgakészen eleget tettem kérésének; a lakásra némaság borult.
Párom eltökélt szándéka volt, hogy egész éves, kemény munkámat megjutalmazondó, ő készíti el az ünnepi menüt. Egy garzonban nehéz meglepetéseket okozni egymásnak, ezért szobafogságra kárhoztatott. Enyhén klausztrofób élmények sorát éltem át, az ablakot nélkülöző hálófülkénkben, miközben a konyhából beszűrődő, Bőrpofát idéző zajok sem dobtak sokat a hangulatomon.
Az ünnepi teríték láttán azért elfogott a meghatottság, amikor végre kiengedett a tömlöcömből. Láthatóan eltökélte; itt ünnep lesz, bármi áron!
Onnantól kezdve, hogy belefogtunk az általa kreált tyúkhúslevesbe, minden alkalmat megragadtam, hogy cselesen visszacsempésszem a fazékba a jobb sorsa érdemes jószág maradványait. Az önvédelmi fegyver keménységű, enyhén fagyottas szárnyak búsan szinkronúsztak a répakarikákon. Miután a második fogásnál fény derült rá, hogy férfiasabb felem valamit nagyon összekeverhetett serénykedés közben, a végeredmény pedig halászlé ízesítésű rizs és félnyers, zavaros pácban cuppogó halszelet lett, úgy éreztük, ideje asztal bontani.
Az ajándékozást illetően egyikünk sem volt valami kreatív lélek. Illetve, a kreativitás nem hiányzott, csak épp a másik ízlését tekintve vívtunk olyan kilátástalan harcot, mint vakond a szemafor előtt. Ezért megegyeztünk; mindketten listát írunk a Jézuskának, amiről szabadon válogathatunk. Elkövettem a kezdők egyik tipikus hibáját; felírtam ugyan a kedvenc íróimat, de botor módon mellé írtam pár könyvcímet, azzal, hogy; „Ezeket ne, már megvannak.” Természetesen, az összeset megvette, így a nekem kedves művek immár dupla példányban díszelegtek a polcon. Ami az ő ajándékait illette, erősebbik felem műszaki beállítottságú, rajong mindenért, ami fémből készült, kábelek állnak ki belőle és zajos. A listáját tulajdonképpen kvantumfizikai képletekkel is teleírhatta volna, az értelmezéséhez mindenképp szükségem lett volna egy kódfejtőre. Mindenesetre, lelkiismeretesen utána néztem a neten, milyen ördögtől való szerkezetekre vágyik a kis szíve. Látszólag minden stimmelt, amikor kibontotta a csomagolást, mégis fancsali képet vágott. Jeges veríték futott végig rajtam a fényfüzérek koszorújában. Valamit nagyon benézhettem, gondoltam.
– Nem tetszik? Azt hittem, ez jó…
– De, de rajta volt a listán… Csak volt rajta olyan is, amit ennél jobban szerettem volna.
Miközben próbáltam visszafogni a tikkelésemet, arra gondoltam, talán az ünnepi likőrt mindketten megfejelhetnénk pár levél Seduxennel.
Az ajándékbontás után szőrösebbik felem Mikulás satyós vietnami tengerészgyalogosként gázolt át a hóemberes csomagolópapír-tengeren, hogy prezentálja az este fénypontját. Miután gondosan felszerelte az angyalfát egy robbanóanyag-gyárnyi csillagszóróval, áhítattal figyeltük a csodát.
Ahogy egyre-másra izzottak fel a szikrák, belém hasított a gondolat; tartunk itthon poroltót?
Vura Hajni
nyitókép: Image by gpointstudio on Freepik
EZ IS ÉRDEKELHET: