Mindig imádtam a karácsonyt. Kisgyerekként is nagyon vártam, amikor pedig nagyobb lettem, örültem, hogy már én is segíthetek otthon, a készülődésben. Aztán tiniként kimondta anyu azt, ami kész kitüntetés volt a számomra: „Díszítsd nyugodtan az öcséddel a fát.” Onnantól minden évben enyém volt a feladat, ez a kiemelt teendő.
Ragaszkodtam hozzá, és ezt folytattam később, már a saját családomban is.
Aztán még minden mást is hozzátettem, amit tökélyre fejlesztettem. Az előkészületeket, a lakásdíszítést, az egyediséget, azt, hogy nem elég, hogy mindenki olyan ajándékot kapjon, ami illik hozzá, ami örömet szerez, de a csomagolás, az is különleges legyen!
Szerettem készülni, ajándékot beszerezni, járni a tömegben. Hallgatni a karácsonyi dalokat, nézni a már-már giccses dekorációt a boltokban. Nekem tetszett, mert szerettem úszni a karácsonyi hangulat-árral.
Aztán, szenteste bezsebelni a sikert, az örömöt, amit a szüleim, a gyerekeim arcán láttam.
Igen, az ő megajándékozásuk rólam is szólt. Hogy elámulnak, milyen kreatívan csomagoltam, hogy hitetlenkednek, mert emlékeztem arra, amiről hónapokkal ezelőtt beszéltünk, és amit most ott tartanak a kezükben.
Elégedettem mosolyogtam – magamban pedig szélesen – amikor apám azt mondta, jobban ízlik neki az én halászlém, mint anyué. Szinte vállon veregettem magam – minden évben újra és újra – amikor bebizonyosodott, milyen jól megszerveztem a dédszülőkkel, nagyszülőkkel, hogy mit adjanak a gyerekeknek. Az ajándékokat is beszereztem, becsomagoltam – ezzel nekik is segítettem és a gyerekeim is azt kapták, amire vágytak.
A már bevált programunk, minden karácsonykor ez volt: ajándékozás, ünnepi elő vacsora itthon, aztán irány a kicsit messzebb lakó nagyszülőkhöz, dédszülőkhöz. Ajándékokkal felpakolva, úton anyu finom vacsorája és az újabb „megdicsőülés” felé.
Itthon változatlanul én díszítettem a fát – ha kisebb korukban a gyerekek odajöttek, ők is tehettek fel szaloncukrot, díszeket. Aztán, amikor elunták, persze, hogy átpakoltam a gömböket, kis angyalokat oda, ahol lenniük kell. Mert a fa egy történet, nem mindegy, mi van rajta, elöl. Viszont, a hátuljára is figyelni kell: izzó, szaloncukor, dísz, angyalhaj. Nem lehetnek üres helyek SEHOL.
Amikor kamaszok lettek a gyerekeim, már nem is nagyon próbálkoztak – persze, kibírták, hogy én díszítek –, gyanítom, rájöttek, hogy nekem úgyis csak úgy jó, ahogyan én, ahová én teszem a díszeket.
De minden évben változatlanul vitt a lendület, és kora délutánra már volt halászlé és húsleves is – mert a gyerekek nem szeretik a halászlét – rántott csirke, rántott hal, krumplisaláta, bejglik, habcsók, és amit még kértek. Szívesen sütöttem, főztem – és természetesen, ehhez vártam az elismeréseket.
Amelyek jöttek is. Amelyek mellett másra talán már nem figyeltem annyira…
Így indultunk el abban a bizonyos évben is, szentestére, hat óra körül a szüleimhez, ahol akkor még apai nagyszüleim is ott laktak, egy másik lakrészben. Közös karácsony, együtt a négy generáció, évek óta. Ami vár: finomabbnál finomabb ételek, jó hangulat, meglepetések, öröm – és az én részem, amikor átadjuk az egyedi csomagokat. Még külön házi kolbászt és sonkát is vettünk apunak, már előre láttam, hogy örül majd neki.
Valószínűleg, akkor is kicsit túlpörögtem – de mindebből csak annyit láttam, éreztem, amit én akartam, ami az én vágyam volt.
Minden kész volt az indulásra. A szüleimnek, a nagyszülőknek, a nagyszülőktől a gyerekeknek szánt ajándékok egy külön kosárban, ami egyben megy a csomagtartóba. Plusz egy napi ruha mindenkinek, mert ilyenkor anyuéknál alszunk. Ami kell, kikészítve, megbeszélve, hogy mi hova kerül a kocsiban.
A pakolást a fiúk – a férjem és a fiam – intézték.
Nagyjából egy óra az út, addig lehet fantáziálni, hogy milyen jó, milyen szép lesz a szenteste.
Bőven félúton voltunk túl, amikor valamiért – de inkább csak kis fontoskodásból, megkérdeztem, hogy a kosarat beraktuk, ugye?
A csönd megdermesztett.
A „Milyen volt?” kérdés pedig rémülettel töltött el.
Félreálltunk, kipakoltuk a csomagtartót, megnéztünk mindent.
A kosár nem volt ott.
Egy ajándék sem. A kolbász, a sok minden a kosárban, otthon vigyorgott – valószínűleg – az ajtó mellett.
Kikészítve.
Hogy ne felejtsük el.
A férjem halkan javasolta, hogy menjünk tovább, nem fog senki megharagudni, majd a két ünnep között leugrunk az ajándékokkal.
HOGY, MI?
Amikor ott van bennük minden, amivel többe hete készülök? Az egész jó szándék, meglepetés, érzelem, jóság, amit MUSZÁJ megmutatnom, amivel láthatóvá tehetem magam, azt, hogy milyen ügyes vagyok?
A kolbász, a sonka, ami apu miatt fontos, hogy szeressen; és ami most ott romlik majd meg a fűtött lakásban?
A család valószínűleg látta, hogy nem lehet velem beszélni, jobb, ha nem is mondanak semmit.
Felhívtam anyuékat, hogy otthon maradt MINDEN, visszafordulunk.
Apám nem hitte el, hogy képesek vagyunk visszamenni ezért – mi pedig megfordultunk.
Egy óra haza, kosár összeszed, egy óra vissza. Kilenc után érkeztünk meg.
A nagyszüleim már elmentek lefeküdni, azt üzenték, másnap találkozunk. Anyuék már hétkor ettek, persze, a közös karácsonyi vacsora elmaradt. Volt ajándékozás a gyönyörű csomagokkal – tulajdonképpen tetszettek is.
De sokkal jobban odavolt mindenki azért, hogy hogy lehetek ilyen makacs és akaratos, hogy két gyerekkel, kétszer megjáratom az utat csak azért, mert otthon hagytuk az ajándékokat? Jókat derültek rajtunk, hogy csoda is lett volna, ha valami nem marad otthon.
A következő évben kicsit visszább vettem.
Készültek szép csomagok, de nem kaptam idegbajt, ha nem pont olyan színű szalag került rájuk, amilyen színvilágút arra az évre elképzeltem.
Előre beraktuk a kocsiba, ami fontos, még az indulás előtti napon.
Amikor megérkeztünk, persze, hogy az volt a szüleim első kérdése, hogy, na, mit felejtettetek el?
A következő években már ajándék zacskót is használtam, nem csak csomagoltam, nem díszítettem fel extrán az ajándékokat.
És nem is feszültem bele annyira.
Aztán itthon fát is díszítettek a gyerekek – mert én pulykát meg minden mást is sütöttem, és nem maradt idő rá.
El kellett ismernem, hogy nagyon szép lett. (Jó, amikor nem látták, néhány díszt átraktam, de tényleg csak néhányat.)
Aztán a következő karácsonyokon a nagyszülők már nem voltak velünk. És hat éve apu sincs.
A nagy szervezés, készülés, ami akkor jó volt – és amiről ma már tudom, hogy nagyrészt csak rólam szólt –, elmaradt valahol. Már nem nyomasztom a tökéletes menetrenddel, a legszebb ajándékokkal a családot.
Már nem akarok kitűnni, dicséretet bezsebelni.
Bár…
Ha újra ott ülhetnénk a karácsonyi asztalnál mindannyian, Mami, Papa, Apu és a többiek, lennék megint a hisztis, a makacs, a maximalista, akin apám vigyorog, akire a nagyapám mosolyog, és akinek azt mondja:
„Petruska, ráértek volna a csomagok. Hidd el, az nem annyira fontos.”
Így van.
Ebben is igazatok volt.
Nyitókép: Image by ArthurHidden on Freepik
EZ IS ÉRDEKELHET: