Éva egy pár napja már egyik éjszaka sem tudott nyugodtan aludni. Korahajnalban mindig felébredt, órákig csak forgolódott, aztán nagy nehezen sikerült visszaaludnia egy órára, hogy aztán úgy ébredjen, mint aki egész éjjel fent volt. Most se volt ez másképp: négy órát mutatott a telefon, ahogy rápillantott. A nyitott teraszajtón át hűvös levegő áradt be, keveredett benne a kertben lévő levendula és rozmaring illata, de még ez se tudott álmot hozni a szemére. Újra előjött az a kínzó fejfájás és a vele együtt járó gyomorszorító érzés, amivel fiatalkora óta időszakosan küzdött.
Rendszertelenül jelentkezett: néha hónapokra békén hagyta, máskor gyakran előjött és napokig nem múlt. Most megint úgy felerősödött, mint azon a nyáron, amikor a pekingi olimpiát tartották. Akkor volt utoljára ennyire erős, mindennek már 58 éve. Egy idő után feladta, belátta, a legjobb lesz, ha felkel és elfoglalja magát.
Gyógyteával kezdte minden napját, közben rendezte a gondolatait, vagy olvasott a nagy zöld fotelben a nappaliban. A szobát hosszú évek óta már csak az ő tárgyai töltötték meg, az örökbefogadott lánya a fővárosban élt a férjével és a gyerekeivel. A fotelbe kuporodva álmosan végigjártatta a tekintetét a bútorokon, a könyvespolcon, a festővásznán, amin egy fürtös hajú férfiarc rajzolódott ki.
Ismét megakadt a szeme a dobozon, ami a közös idejük csekély hagyatékát tartalmazta. Időről időre még mindig elővette. Az ő történetük emlékeinek tárháza messze nem ebben rejlett: az ő világszép arcvonásai a vásznán léteztek, a sorok között, a gitárhúrokon. Ezeken a helyeken annál nagyobb világot építettek fel maguknak, távol egymástól: a világot, ami csak egy szikrányi ideig létezett, és mégis örökre nyomot hagyott mindkettejükben. Kivette a dobozból a kis könyvet, amibe annak idején a tőle kapott üzeneteket írta kézzel. Hányszor újraolvasta őket! A legnehezebb pillanataiban, amikor valamihez erőt akart gyűjteni, amikor ihletet keresett, vagy egy ráérős vasárnap délután. Ott volt a dobozban a zeneválogatás, amit tőle kapott, az első fotó róla. A kép hátuljára odaírva a név, ami a legkedvesebb volt neki egész életében: Lacuska. Semelyik ugyanilyen keresztnevű ismerősét nem tudta így becézni. Belőle csak egy volt, és neki nyolcvan évesen is Lacuska marad.
És most, sok év után levél érkezik tőle, hogy meglátogatná. Nem is tud visszaemlékezni, mikor kapott utoljára bárkitől postai úton levelet, már nem így kommunikálnak az emberek. Már rég nem merte remélni, hogy ebben az életben még újra látja. Nem tudott róla semmit évtizedek óta, csak pár éve, egy újságcikkben látott meg róla egy hírt, hogy díjat kapott a találmányáért. Egyáltalán honnan tudta a címét? Bár, nála soha semmit nem lehetett tudni, nem kellett semmit kérdezni, csak menni az árral. Azt írta, délelőtt ér ide. Éva a lefinomabb kolumbiai kávéját vette elő, jó erősre főzte, gondolta, hozzá kelleni fog.
Lacuska mindig mindehova pontosan érkezett. Ahogy behajtott az utcába, rögtön tudta, melyik ház az övé: a kis mediterrán termésköves, cirmos tetőcserepes ház körüli fák elárulták, hogy ez lesz az, szomorúfűz és platán, amelyek a Tisza-partra emlékeztették. Megállt a kapu előtt, ránézett a tűzzománc házszámtáblára, kékeslila, apró íriszek voltak ráfestve. Most már teljesen biztos volt benne, hogy jó helyen jár. Csöngetett.
Éva elébe ment, ahogy meglátta, rögtön meg akarta ölelni, de maga sem volt benne biztos, hogy lehet-e, így azzal üdvözölte, ami neki maradt: ragyogó mosollyal, azzal, amivel senki mást nem illetett. Szeretetteljesen nézett rá: az évek meg az élet neki is ráncokat rajzolt a szeme köré, de még mindig ott volt bennük valami csillogás.
A konyhában az asztalhoz ültek le, Éva kávét töltött mindkettejüknek, magának duplát. A csészék mellett ott pihent a négy csontos, eres kéz: kettő az olajtól, a másik kettő az olajfestéktől volt foltos. Pontosan emlékezett a kézfeje anatómiájára, annyiszor rajzolta le, hogy ott volt az emlékeiben minden négyzetcentimétere. Lacuska meg Éva kezét nézte, Éva rögtön levette, hogy a gyűrűt keresi rajta, de megvárta, hogy rákérdezzen.
– Nem házasodtál meg?
Éva arcán nyugodt mosoly jelent meg.
– Nem. Nem hitted el, ugye?
Lacuska nem szólt semmit. Nem kellett, mindketten ugyanarra gondoltak.
Meséltek egymásnak a családjukról, az egykori munkájukról, Éva mesélt neki az unokáiról és érdeklődéssel hallgatta Lacuska minden mondatát. Órák teltek el így, aztán egyszercsak beállt egy hosszabb csönd. Nem voltak zavarban, jóleső nyugalommal néztek egymás szemébe.
Éva szólalt meg először:
– Miért szakítottál olyan hirtelen?
– Nem szakítani akartam. Vagyis nem tudom. Gondolkodnom kellett.
– Végig múlt időben beszéltél rólunk. Reméltem, ha már gondolkodtál eleget, elmondod, hogy mire jutottál. Meg akartam kérdezni, de úgy tűnt, nem akarod, hogy ilyenkor zavarjanak. Végül arra jutottam, nem merted kimondani, hogy vége.
Lacuska csalódottan nézett vissza rá.
– Miért mentél külfödre tanulni?
– Nem én döntöttem róla. Az egyetemen az első félévben majdnem elutaztam hozzád.
– És miért nem tetted??
– Barátnőd volt… Nem tudhattam, hogy boldog vagy-e, de azt gondoltam, hogy igen. Mikor egy évre rá írtál nekem, madarat lehetett volna fogatni velem, alig mertem elhinni, hogy látni akarsz! Aztán mikor eljöttél, olyan hűvös voltál, és még az okát se tudtam. Amikor ott hagytál és elbúcsúztál, azt éreztem, akkor szakítottál velem igazán.
Éva mélyet sóhajtott.
– Alig vártam, hogy befejezzem az egyetemet. És mire sikerült, teljesen megtörtem. Kinek kellene egy ágról szakadt művész? Emlékszel? Ezt mondta a haverod is.
– Miért nem mondtad el, hogy éreztél?
Éva teljesen összeroskadt. Az arcát a kezébe temette, aztán erőtt vett magán:
– Hányszor könyörögtem, hogy személyesen mondhassam el!!
Lacuska arcán mély fájdalom jelent meg, amit aztán Éváé visszatükrözött. Hosszú percekig szótlanul, könnyezve néztek egymásra, a pillantásuk mintha ezer dolgot akarna még elmondani. Az idő a végtelenbe nyúlt.
Aztán már nem maradt több könny.
Évát egy furcsán ismerős érzés kerítette hatalmába: elmúlt a fejfájása, és újra ugyanazt az önfeledt, gyermeki örömöt érezte, amit csak Lacuska mellett tudott. Amit akkor érzett először, mikor megismerkedtek és hajnalig beszélgettek. A nyugalmat, amit akkor érez az ember, mikor tudja, hogy ott van, ahol lennie kell, ahol biztonságban van. Hiába váltak el olyan fiatalon az útjaik, legbelül teljesen az övé maradt: neki esküdött örök hűséget.
Pálffy Réka
nyitókép: Image by gpointstudio on Freepik
EZ IS ÉRDEKELHET: