Az intelligencia fogalma mindig is érdekelte az embereket, laikus és tudományos szinten is. Amikor megismerünk valakit, az intelligenciát általában véve egy előnyös és vonzó tulajdonságnak tartjuk. Az intelligenciakutatás jelenleg a virágkorát éli, aminek az elmúlt évtizedekben a technológiai fejlődés még nagyobb lendületet adott, és aminek a tárgya már nem csak az ember, hanem a gépek is.
Biztosan mindenkinek van egy átlagon felülien okos ismerőse, kollégája – vagy épp gyereke, aki kapcsán már elgondolkozott azon, hogy géniusznak lenni minden bizonnyal egy összetett létállapot.
Akinek egy ilyen ember van a közvetlen környezetében, az tudja, hogy az ő személyét kezelni egy érdekes és jó értelemben vett kihívás a mindennapokban, ezért amellett, ahogy a magasan intelligens emberek látják a világot, legalább ugyanennyire érdekes kérdéskör az is, ahogyan a körülötte élők élik meg ezt a helyzetet és a velük való kapcsolatot.
Na és mi van akkor, amikor a szíved választottja egy géniusz? Jelen írás óda a személyéhez, örömírás és nosztalgia a vele járó összes kihívásról.
Nagyon fiatalon találkoztunk, és már az első beszélgetéseink alatt láttam, hogy kicsit más, mint az átlag. Azonnal éreztem, hogy a vele való társalgás rendkívül intenzív jelenlétet kíván meg tőlem, rajta pedig azt láttam, hogy úgy figyel, ahogy előtte (és utána) senki. Sok minden érdekelte, mindenről volt véleménye és a korához képest sok témában okosan gondolkodott. Szerette a természettudományokat, gyerekkora óta sportolt, ami miatt képes volt a végletekig kitartónak lenni és mindenre koncentrálni. Imádta a zenét, a bonyolultabb műfajokat is, a fejében ott volt a világ zenetörténelme. Nem tanult soha hangszeren játszani, de mindig úgy éreztem, ha elkezdené, nagyon gyorsan fejlődne benne, mert úgy hallgatta és értette a zenét, mint akik ezt magas szinten tanulták.
Logikusan, gyakorlatiasan gondolkodott és kivágta magát minden helyzetben. Egyedi volt a humora, a csajozó szövegeit eredetinek éreztem, mindig a legváratlanabb, legkreatívabb módokon tudott meglepni, és ő is erre inspirált engem. Nekem ő volt az, aki újradefiniálta a flört és a romantika fogalmát. Megvolt benne minden, ami a gyerekek mérhetetlen tudásvágyát jellemzi, és ezt csak tovább árnyalta az örökké ingeréhes természete.
Kisgyerekként nem ismertem, de mindig úgy képzeltem el, mint akit az iskolai oktatás untat, hiperaktív, és ha nem érzi, hogy foglalkoznak vele, hogy figyelnek rá, a maga szerethető módján toporzékol. És akárhányszor eljátszottam ezzel a gondolattal, legszívesebben minden alkalommal magamhoz öleltem volna a gyerekkori énjét is. Az idő őt igazolta, mérnök lett, nálam jóval sikeresebb szakmai életutat járt be. És mindezek mellett megmaradt végtelenül szerénynek, őszinte lelkesedéssel beszélt a munkájáról, és soha nem villogott az eredményeivel. Hogy mi volt mögötte, már csak ő tudja – nekem mindenesetre meggyőző volt ez a fajta szakmai alázat.
Az intelligencia persze nem csak ennyiben merül ki, ennél jóval több.
Már maga a fogalom is elég komplex, különböző korok és elméletek máshogy definiálják. Amit viszont tisztán megtanultam erről, az az, hogy nagyon veszélyes valakinek az értelmi képességeit méltatni; megítélni, hogy ki mennyire intelligens, nemcsak laikusként, de még a terület szakértőinek is. Ezt főleg azok tudják, akik gyerekekkel foglalkoznak vagy bármilyen szellemi fejlesztőmunkát végeznek.
Az egyik ide kapcsolódó tévhit, amikor a tehetséget túlmisztifikálják és túl nagy jelentőséget tulajdonítanak a tenni akarás, az erőfeszítés kárára. Az intelligencia ugyanis definíció szerint magába foglalja a tanuláshoz való hozzáállást is: hogy mennyire teszed bele magad bármilyen feladatba. Nála ez is rendben volt, az esze mellett ez volt a másik erőssége: a fáradhatatlan tanulni, fejlődni akarás, amit ideális esetben mindenki megőriz az élete végéig. Nem szerette, ha valami fölött nincs kontrollja, halálosan idegesítette az emberi gyengeség és a lustaság mindenféle formája, a komfortzóna fogalmát pedig hírből se ismerte. Mindenét ez jellemezte: ahogy tanult, ahogy sportolt, ahogy dolgozott, ahogy csajozott és ahogy álmodni mert.
Sok mindenben annyira fiatalon öntudatra ébredt. Tizenévesen látta, hogy emberként a legnagyobb szupererőd a küzdeni tudás, hogy a földi életünk rövid, és az a feladatod, hogy a legtöbbet kihozd belőle, létrehozz valami korszakalkotót és hátrahagyd a nyomaid. Ösztönösen ráérzett, milyen lesz a világ évtizedek múlva. Mikor őt hallgattam, olyan érzésem volt, mintha egy bölcs öregembert hallgatnék, akiben egy gyerek lelkesedése és lankadatlan energiái rejlenek. Máskor a sikeremberek dillemmáján gondolkoztam el vele kapcsolatban: hogy mennyire magányos lehet, amikor úgy érzi, a világ nem olyan jól van behuzalozva, mint ő. Persze ő ezt is meg tudná javítani, de hát senki nem veheti ennyire a vállára a világ súlyát…
Mindent gyorsan tanult, képes volt pillanatok alatt alkalmazkodni váratlan helyzetekhez, képes volt mások fejével gondolkodni. Jó megfigyelő volt, az a típusú személy, aki mindig többet tud, mint amit mutat magából. Gyorsan átlátott az embereken, szeretett másokat tesztelni és ösztönösen ráérzett, kit mivel tud megnyerni magának. Vele kapcsolatban kicsit úgy tűnt, – bármilyen érzéketlenül is hangzik – mintha ő maga úgy gondolkodna az emberekről, mint a mesterséges intelligenciáról, és az alapján szemléli az embereket, hogy ki milyen gyorsan tanul.
Néha úgy tűnt, mintha ő egy szuperszámítógép lenne, aki az átlaghoz képest jóval több információt képes egyszerrre feldolgozni, egy magasabb szinten gondolkodik, és akihez képest mások mintha valami több évtizeddel ezelőtti operációs rendszerrel döcögnének. A szakmai önmegvalósításban ez hatalmas előny, érzelmi síkon viszont azzal járt együtt, hogy hajlamos volt túlgondolni dolgokat, akkor is, amikor nem volt indokolt, és másokról is ezt feltételezte.
Köztünk az volt az egyik különbség, hogy ő képes volt egyszerre sok dologra figyelni, én pedig az a típusú ember voltam, aki nem mindig tudja kezelni azt a sok ingert, ami nap mint nap ér minket, és ettől sokszor mentálisan fáradt. Ilyenkor persze azon gondolkoztam, nem lát-e engem emiatt szellemileg kevesebbnek? Egyáltalán, mit lát pontosan bennem? Lesz türelme hozzám? Elég leszek neki?
Az biztos, hogy soha, senkinek nem számított annyit a visszajelzése, mint az övé, és mikor azt mondta egyszer nekem, hogy okosabb vagyok, mint amit gondolok saját magamról, nekem többet jelentett, mint bármilyen tanulásszakertői diagnózis. Különböztünk abban is, hogy amíg ő egy nagyon impulzív személyiség volt, aki igényli, hogy mindig történjen valami – akár körülötte, akár a fejében – én nála introvertáltabb voltam, aki néha legszívesebben csak elvonulva a világ elől, mikor az már túl sok neki. És ahova persze őt is mindig magammal vittem volna.
A kommunikációs stílusa is egyedi volt. Nem volt szószátyár, nem mondott semmit fölöslegesen, csak hogy imponáljon, de ha megszólalt, annak tényleg volt tartalma. Mikor vele beszélgettem, ott volt az az érzés, ami akkor jön, mikor egy okos emberrel társalogsz: hogy hirtelen nem tudod, mit kérdezz, butát kérdezel-e – elvégre a kérdésekből is sokat le lehet szűrni. Azon gondolkozol, elég érdekes vagy-e, mennyiben tudsz neki újat mondani, és ezek a gondolatok már ott voltak az ismerkedés elejétől, amikor érzed, hogy a beszélgetéseiteknek tétje van.
A másik, szintén a magasan intelligens emberekre jellemző tulajdonság, amit a vele való kommunikációban megfigyeltem, hogy ő tudott igazán kifelé figyelni, a másikra figyelni és jelen lenni. A szeretetnyelve pedig mintha a szokásos felosztáson felüli lenne és aminek a kódrendszere annyira összetett, hogy egész életemben tanulhatom: a logikája az aktuális hangulatától függően változott. Volt, amikor csak érezni akarta, hogy jelen vagyok, ott vagyok neki, volt, amikor azt akarta, hogy kíméletlenül őszinte legyek, kérdőjelezzem meg. Az ilyen emberhez idő kell, mire megszokod a habitusát és megtanulod az örökké változó szeretetnyelvét – és én kész voltam befogadni a feladatot. Mindezt úgy, hogy néha nem tudtam, mi jár abban az okos fejében.
Amikor egy emberben ennyi lehetőség van, az a személyes és a szakmai előrehaladásban jó dolgokra adhat belépőt, de nem ezért szeretünk bele valakibe. Itt jön képbe a titkos összetevő: a személyes varázsa, amit nem tudok megmagyarázni és nem is kell, és ami magától is tette a dolgát, akkor is, ha ő épp nem tett érte semmit. Egy személyben volt a rocksztár, a feltaláló, a sportoló, aki minden alkalommal átlépi a határait, a látnok és a keleti bölcs, akivel legszívesebben éjszakákat átbeszélgetnél, de ugyanúgy élveztem azt is, amikor ő volt a múzsa és én az alkotó. És a mai napig, amikor elmerengek rajta, olyan érzés, mint amikor a Louvre-ban állsz egy antik szobor előtt, és nem tudsz máshová nézni.
És mindezek megkoronázásaként ott van a zsenialitás emberi oldala, amivel ez szükségszerűen együtt jár, és ami az egész személyiséget megfűszerezi: egy adag őrület. Elsőre láttam, hogy van benne valami rejtélyes, amit nem tudok pontosan megfogalmazni, de érzem rajta, hogy vannak mélységei. Az intelligenciáját tovább színezte a fesztelen, heves vérmérséklete: sokszor végtelen nyugalom tükröződött az arcán, amiben mégis mindig ott volt az is, hogy bármikor robbanhat. És mindezekkel együtt tudtam, hogy helyén van a szíve.
Hogy mivel leszel gazdagabb egy géniusz társaságában?
Az ilyen munkatárssal, főnökkel motiváló együtt dolgozni, ha a gyereked magasan intelligens, vele együtt és tőle tanulsz te is. A vele való ismeretség nekem gyökeresen átrendezte azt, ahogy az intelligenciáról gondolkodom. Egy ilyen ember mellett többet megtudsz magadról, a világról és olyan helyekre repít, ahová nem képes akárki. Sok mindenben kitágul a látóköröd, sok kihívással találod magad szemben, de pont abba szeretsz bele, hogy az ilyen személyiség magában hordozza a végtelent. És tudom, hogy az egyetlen járható út az, hogy egy ilyen személyiségnek hagyni kell, hogy szárnyaljon, ha pedig a jól kialakított rendszerében neked is helyet csinál, izgalmas dolgokban lesz részed!
Pálffy Réka
nyitókép: Image By freepik
EZ IS ÉRDEKELHET: