Mindenkiben felmerült már a kérdés: vajon csak bőséges és tartalmas párkapcsolati előzményekkel a hátunk mögött találhatjuk meg a boldogságot? Ha már ott áll velünk szemben, tudjuk-e majd jól kezelni? Tudunk-e élni a lehetőséggel?
A kérdés nagyon aktuális most, amikor szinte mindenben a korlátlan lehetőségek korát éljük, és ez alól az ismerkedés sem kivétel.
Kell-e a boldogsághoz több párkapcsolat?
Annak az igénye, hogy többféle párkapcsolatot megtapasztaljunk, és azokból minél többet hozzunk ki, leginkább a személyiségen múlik. Egy nagy megismerési vággyal bíró, nyitottabb és összetettebb jellem hajlamos nagyobb jelentőséget tulajdonítani a többféle tapasztalatnak, mert mint minden másra az életben, a párkapcsolatban való létezésre is tanulási folyamatként tekint. Ez a hozzáállás hosszú távon kifizetődő lehet, mert jobban fejlődnek az ember szociális készségei és árnyaltabban fog tudni szeretni. Ugyanakkor fennáll annak is a veszélye, hogy az ilyen személyiség mindent túlgondol.
Mások nem gondolkoznak ezen ennyit és nem feltétlenül érzik szükségét, hogy sokféle kapcsolatot megtapasztaljanak.
Hol, mikor, kivel?
A pártálásnak nevezett sokéves projektmenedzsment valóban komplex tanulási folyamat is egyben, amiben folyamatosan fejlődhetünk, és amiben bizonyos dolgokra van ráhatásunk, de nem mindenre. Mi döntjük el, hol ismerkedünk (az online térben vagy azon kívül), milyen szűrőket állítunk be a társkeresőn, kire kattintunk vagy épp milyen csoportokat zárunk ki. Kellő tudatossággal a megfelelő irányba terelhetjük a folyamatot, amely illeszkedik a személyiségfejlődésünkhöz és az egyéni tempónkhoz.
A fejlődésnek van egy természetes íve, ami jó esetben fokozatosan és biztosan építkezik felfelé. A tudatosság itt azt jelenti, hogy dolgozom önmagam megismerésén, hogy tudjam, mit keresek, mi az, amivel nem tudok azonosulni, ezt következetesen kommunikálom a másik felé és bízom abban, hogy ő is így tesz. Ez az önazonosság segít abban, hogy lehetőleg tényleg azt vonzzuk be, akire vágyunk. Ez a többlettudás segít abban, hogy minimalizáljuk a váratlan helyzeteket, amelyek azonban a legnagyobb tudatossággal (vagy épp kontrollmániával) rendelkező embernél is előfordulhatnak – és ez ettől szép és emberi.
Fontos az időzítés
És akkor ott a párkapcsolatok örökösen sarkalatos kérdése: az időzítés, hogy mikor jön szembe az az egy, akit az igazinak gondolunk, vagy legalábbis akivel a legvalószínűbb, hogy hosszú távon kompatibilisek vagyunk.
Az időzítés az a tényező, amire egyáltalán nincs befolyásunk. Gond akkor van, ha a jelenlegi kapcsolatunk olyan viselkedésmintákat kíván meg, amelyeket az eddigi tapasztalataink alapján még nem, vagy nem azonnal tudunk hozni, mert a korábbi kapcsolatainkban nem volt rájuk szükség, vagy azokban nem éltünk meg akkora érzelmi amplitúdókat. Ilyenkor megtörhet a fejlődés íve, mert valami olyannal találkozunk, amire még nem vagyunk felkészülve. Ha erős a vonzalom, kellő türelemmel, kitartással ez is beérik.
Közhely, de ez az ember tényleg bármikor szembejöhet, és azt mondják, amikor az az egy áll velünk szemben, azt tudni, érezni fogjuk, mindegy, hány évesek vagyunk.
Ha ez nagyon fiatalon történik meg, sajnos nehezebben adnak hitelt az érzéseinknek, mondván, hogy ilyenkor még magunk sem ismerjük, vagy esetleg nem értik, ahogy az érzéseinkről beszélünk, mert ők akkor még nem éltek meg ilyen érzelmi mélységeket.
Az érzések persze nem kérik senki validálását. Attól hitelesek, ahogy megéljük őket, legfeljebb nem tudjuk még megfelelően kifejezni, csak érezzük. Fiatalabb életszakaszban a kapcsolódás két ember közt még inkább az energiákban érződik, sokkal intuitívabb és természetszerűen kevésbé tudatos. Ez megint függ a személyiségtől, hogy ki milyen érzelmi válaszkészséggel rendelkezik, milyen nagy a szeretetigénye: ha ez valakinek intenzívebb, az már az első kapcsolatát is mélyebben éli meg, és bármilyen is lesz a kimenetele, az a személyiségéből fakadóan később is azt a fajta impulzivitást, ösztönös kapcsolódást, azokat a nyers energiákat fogja keresni.
Fontosak a korábbi tapasztalatok
Az előző kapcsolatainkból hozott tapasztalatok tényleg hatalmas hozzáadott értékkel bírnak. Ha tudjuk, mit tanultunk belőlük, az felkészít arra, hogy a jövőbeli párkapcsolati helyzeteket okosabban kezeljük, így formálja a személyiségünk, az érzelmi intelligenciánk és a viselkedésmintáinkat. Éppen ezért az ismerkedés során érdekes és érdemes megfigyelni, ki mit mesél a korábbi kapcsolatairól.
Nem kell a kezdeti szakaszban rázúdítani a másikra az összes párkapcsolati előzményünk, de ahogy egyre jobban megismerjük egymást, sokat elárul a másikról az, hogy milyen érzelmi mélységeket élt már meg, milyen élethelyzetekbe került, amikről úgy gondolja, a leginkább próbára tették azt a képességét, hogy hogyan képes szeretni és a szeretetet viszonozni.
Például, képes volt szeretni úgy is, hogy nem volt benne biztos, hogy az érzés kölcsönös és minden bizonytalannak tűnt? Tesztelték valaha a bizalmát? Próbálta már úgy a legjobb formáját nyújtani, hogy a „nem vagyok elég jó” érzésével küzdött, miközben tudta, hogy a másik igenis megérdemli azt? Képes volt valakit szeretni a leggyengébb, legsebezhetőbb formájában? Képes volt keresztüllátni a másik falain, amiket védekezésképp ő állított magának? Tudott akkor is szeretni, amikor ezért a másik a legkevésbé szerethető módon könyörgött? Ezek azok a helyzetek, amelyek leginkább kihívás elé állítják a személyiséget: remélhetőleg fejlesztik és nem megtörik. Ezen élmények alapján mondhatjuk, hogy messze nem a kapcsolatok száma és hossza a fontos, hanem a minőségük, az érzelmi mélységük.
Mire megérkezünk ahhoz az emberhez, akivel úgy érezzük, boldogok tudunk lenni, nagyon különböző utakat járunk be, más tempóban, ki több, ki kevesebb kerülőúttal, hirtelen felbukkanó vagy épp saját magának támasztott akadályokkal. De ha tényleg megérkeztünk, nem akarjuk otthagyni a másikat csak azért, mert még „nem éltünk eleget”, a kalandozásért pedig pláne nem áldozná fel senki a boldogságot.
Nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy csak akkor tudunk magabiztosan igent mondani a boldogságra, ha már sokféle párkapcsolati helyzetet megéltünk. Ezek a tapasztalok egyértelműen segítenek az úton, a rosszak is, de eljön az a pillanat, amikor már nincsenek bennünk kérdések: eldobunk-e minden előzetes dogmát, jótanácsot, mert tudjuk, hogy ez az és kész – történjen ez bármikor. Nem gondolkozunk azon, mi mindenen vagyunk túl, és mi jöhetne még, csak megnyugszunk az érzésben, hogy megérkeztünk hozzá és hálát adunk a másik létezéséért.
Pálffy Réka
nyitókép: Image by senivpetro on Freepik