Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok!
Nincs olyan magyar, aki ne ismerné e sorokat. S nincs olyan, aki azt merné állítani Petőfiről, hogy nem volt hazánk fia. Akkor se, ha jól tudjuk, szülei szlovák származásúak voltak, de a család erős magyar önérzettel rendelkezett.
Így az 1823. január 1-én született Petrovics Sándor is hű magyar lett.
A legenda szerint születésekor nagyon gyenge volt, így spirituszban fürdették. Ez jót tett neki, gyorsan megerősödött. Édesapja mészáros volt, több mészárszékkel és kocsmával is rendelkezett, meg tudta fizetni a jó ellátást gyermekeinek. Sándor jó körülmények között élt öt éves koráig, majd iskolába adták és megkezdődött hányattatott élete.
Kilenc helyen járt iskolába; köztük Kecskemétre, Selmecbányára, Pestre. Ez utóbbi több szempontból fontossá vált számára, mert bár csak három hónapot töltött ott, de végzetesen beleszeretett a színművészetbe és a pesti életbe.
Jó tanuló volt: magyarból, földrajzból, latinból kiváltképp. Pontosan ezért, mikor átkerült német nyelvű oktatásba, sorra rossz jegyeket szerzett, és apja elvitte őt egy másik iskolába. Ott aztán újra brillírozott és a német nyelvet is elsajátította. Felismerték jó nyelvérzékét és kitűnő fogalmazási képességét, így ő írta meg év végén a diákok búcsúbeszédét. Aztán hazatért, majd apja közölte vele, hogy egy szerencsétlen üzlet miatt kénytelen volt jó néhány kocsmájától megszabadulni, így innentől kezdve nem tudja finanszírozni tanulmányait.
Petőfi ekkor úgy döntött, vándorszínésznek áll. Felkerekedett és gyalogszerrel elindult, hogy találjon egy jónak ígérkező színész társulatot.
Legalul kezdte, több év kellett, hogy elérje célját. De nem tartották jó színésznek egyszerűen azért, mert ő a pesti modern színészeket utánozta, míg a vidékiek még a régi iskolát követték. Egyik társulatból a másikba került, majd elküldte egy versét – A borozót – az Atheneum szerkesztőségének, ahol egyből közölték művét. De ez még korántsem azt jelentette, hogy leszámolt volna színészi ambícióival.
Igazából annyira nem, hogy felkerülve Pestre a Nemzeti Színházban kezdett dolgozni. Onnan azonban el kellett jönnie. Másolási munkákat vállalt, miközben továbbra is írta költeményeit, majd összeszedve minden bátorságát, példaképének, Vörösmarty Mihálynak a véleményét kérte. A nagy író meglátta benne a lehetőséget és elintézte, hogy Petőfi munkát kapjon az akkor induló Pesti Divatlapnál.
Ekkor már egy kötetre való vers várakozott a fiókban, amit pártfogója segítségével sikerült kiadni. 1844-ben jelent meg A helység kalapácsa című kötete, majd a következő évben még további négy kötet. Köztük a János vitéz, amit mindössze hat nap alatt írt meg, és a Cipruslombok Etelka sírjáról, mely főként plátói szerelme halála miatti bánatának kifejeződése.
Bár utána is volt szerelmes – hite szerint – az igazi nagy szerelem egy évvel később érkezett, Szendrey Júlia személyében. A jószágigazgató lánya még egy elismert költő számára is tabu volt, de Petőfit ez nem riasztotta el. A lány iránt valódi, gyengéd érzelmek támadtak benne. Rájött, hogy mindaz, amit más nők iránt érzett korábban, nem volt igazi szerelem. Így aztán hamarosan meg is kérte a lány kezét, amit az apa kereken elutasított. Egyszer, kétszer, háromszor, majd lánya kérésére végül igent mondott, de az 1847. szeptember 8-án tartott szertartáson nem vett részt.
Ezután a pár felköltözött Pestre, ahol egyik szobájukban Jókai Mór lakott, akivel Petőfi megvitathatta forradalmi eszméit. Júlia is támogatta a francia forradalomból igencsak jól kikupált Sándort. A titkosrendőrség is figyelte az írót, hiszen köztudott volt lázadó jelleme, s a forradalmak iránti rokonszenve.
1848. március 15-én aztán negyedmagával elindult a Pilvax kávéházba. A forradalom nélküle sose tört volna ki. Csak egy olyan köztes megoldásokat megvető ember, mint Petőfi Sándor lehetett arra alkalmas, hogy estére tízezres nagyságrendű tömeg szimpátiáját vívja ki, s az osztrák uralom alatt Pestet megalkuvásra késztesse.
Ezután azt gondolhatnánk egyenes útja volt, de nem így történt. Mert a politikusok, akik az ideiglenes magyar kormány élére kerültek, nem akartak vérre menő csatákat vívni. Így történhetett, hogy mikor két hónappal később Petőfi Szabadszálláson képviselőnek jelöltette magát, az emberek mindenféle koholt váddal illették. S ezért történhetett, hogy miután megszületett a fia, úgy döntött, ő is részt vesz a csatában a harcmezőkön is.
Ez aztán végzetesnek is bizonyult számára, még úgy is, hogy Bem tábornok atyai gondoskodással vette körül őt. Őrnaggyá léptette elő, saját lovát ajándékozta neki, ám a rosszakaratú emberek itt is megtalálták, így a költő végül lemondott minden címéről, és kilépett a hadseregből. Hazatérve azonban nem volt sokáig maradása, atyai jóbarátja hívására hamarosan visszatért a seregbe.
Talán, ha akkor maradt volna fia és neje mellett, nem ér véget oly korán az élete. De amilyen heves jellem volt, ez semmiképpen nem lehetett végzete. Neki mennie kellett, Bem oldalán a harcba. A fehéregyházi csatában aztán hatalmas túlerővel szembesültek. Olyan naggyal, hogy bár Bem tábornok híres volt arról, hogy sosem hátrál meg, itt mégsem tehetett mást. Visszavonulás közben végül Petőfi életét vesztette.
Halála sajnos hiábavaló volt, mert Görgey Artúr addigra már aláírta az osztrákokkal a megegyezést. Mégis, talán jobb, hogy a költő már nem érte meg a forradalom elbukását és, hogy még sötétebb felhők sorakoztak szeretett hazája egén. Még 30 éves sem volt, mikor elment, de rengeteg művet hagyott ránk. Nevét határon innen és túl mindenhol ismerik.
EZ IS ÉRDEKELHET: