Szivecskét rajzolok a bepárásodott ablakra. Olyan mókás, mint gyerekként, csak most nem kell külön lehelnem, a vágy párája már belehelte az összes ablakot.
Szivecskét rajzolok, miközben te a mellkasomon pihenteted a fejed.
Alig férünk el a kocsi hátsó ülésén. Ez akkor nem tűnt fel, mikor vágytól részegen megálltunk egy mellékúton, ahol senki nem láthat. Nem tűnt fel, mikor lekapcsolatuk a lámpákat, és vadul egymásnak esve téptük le a ruhát magunkról. Bár koppant a fejem és beszorult a lábam, ahogy rád ültem a szűk helyen, nem számított más, csak a vágy, kettőnk harmonikus mozgása a kielégülés felé.
De most, hogy elcsitultak a hullámok, zsibbad a lábam. Olyan szűk a hely.
Ahogy szivecskét rajzolok, egy pillanatra felrémlik, vajon mit lát, mit gondol az, aki erre jár. Egy sötét autó a földúton, bepárásodott ablakokkal. Tudom, hogy nem látni be, mégis, a lábzsibbadással együtt a szégyen is bizseregni kezd bennem. Mit keresünk mi itt? Nem csináltunk butaságot? Nem nőttünk még ki ebből? Nem vagyunk már tinik, hogy az út mellett, egy kocsiban essünk egymásnak.
Ideje lenne hazamenni.
Megmozdulsz, csillogó szemekkel nézel rám, szemedben máris újra süt a vágy. Elszédülök, ahogy rád nézek. Nem volt butaság. Annyira kellett ez az érzés. Az újdonság varázsa, a friss szerelem semmihez nem fogható íze. Amikor nem számít a hol, a mikor, nem számít semmi, ami otthon vár, csakis a pillanat, a sistergő, mindent megsemmisítő, azonnal akarom érzés.
Ezúttal te gördülsz felülre. Ahogy a tenyerem az ablaknak feszül, ahogy a vágy hulláma átcsap felettem, elmúlik a szégyenérzet, a kételyek. Csak az őrület, a most azonnal parancsa marad. Gyere! Még! Ne engedj el!
Sikít a fejemben, hogy végre, végre valami más, valami döbbenetesen új, valami, ami nem a megszokott, amitől újra fiatalnak, újra élőnek érzem magam. Elsodródom, és csak élvezem a vágyat, amit ennyire már rég nem.
Már nem érdekel, mit látnak kintről, nem érdekel semmi. Csak te, és a karmoló vágy.
Aztán újra zsibbadás. Kicsi az autó belseje, nem tudok mozdulni. Koppan a könyököm, koppan a fejem, beszorul a lábam. Ki akarok szállni, de csak átölellek. Kacagnom kell. Olyan iszonyúan, boldogan röhejes, ahogy felnőttként kuporgunk a hátsó ülésen. Megrázkódok. Rám nézel. A szemedben neked is ott a bolond kacagás.
Egyszerre tör ki belőlünk a nevetés, ahogy összerendezzük a végtagjaink a hátsó ülésen.
– Boldog házassági évfordulót szívem! – mondod, én pedig mélyen, végtelen szerelemmel csókollak meg.
– Boldog házassági évfordulót! – mondom, majd elkezdem keresni az ide-oda lesodort ruháimat. – Imádtam. Micsoda bolond ötlet! De fáj minden porcikám. Menjünk haza. A gyerekek már biztosan lefeküdtek.
– Jövőre kipróbálhatnánk a bilincset meg a tejszínhabot. – mondod nevetve, miközben kiszállsz, és előre ülsz.
Melléd ülök. Az arcéledet bámulva hálát adok az elmúlt évekért, azért, hogy jóban-rosszban átevezünk mindenen, és még mindig, ennyi év után is képesek vagyunk friss, bolond ötletekkel feldobni a hétköznapokat.
Az arcéledet bámulva elönt a végtelen szeretet, de ahogy hazafelé gurulunk, nem bírok magammal, és huncutul rád kacsintva, ártatlanul jegyzem meg:
– Tudod, van otthon egy kis tejszínhab…
És csak nevetünk, mint két tini a meleg éjszakában.
nyitókép: Image by Racool_studio on Freepik
Ha tetszett a cikk, támogatásoddal kifejezheted tetszésed, és segítheted munkánkat.
KATTINTS IDE!
Köszönjük!
EZ IS ÉRDEKELHET: