Alig aludtam. Fáradtan támaszkodtam a konyhapulthoz, és őszintén azon imádkoztam, hogy legalább a kávémat hadd igyam meg nyugalomban. Szerettem volna tíz perc csendet.
Zűrös éjszakánk volt. A királylány megint fent volt, ezerszer is. Nagyon megviselte a fogzás, engem meg az alváshiány. De igyekeztem. A totális kimerültség ellenére is igyekeztem talpon maradni. Hiszen szüksége volt rám. Neki is, és a páromnak is, aki épp munkába készülődött.
Hófehér, ropogósra vasalt ingben, frissen borotválkozva toppant a konyhába.
Kávéval a kezemben elmélázva néztem megfontolt, rutinos mozdulatait. Olyan jóképűnek láttam. Mindig azt gondoltam róla, hogy pokolian jóképű. Akkor is, mikor megismerkedtünk egy vezetőknek tartott tanfolyamon, és akkor is, mikor udvarolni kezdett.
Mikor elvett, és öltönyben kimondta nekem az igent, a világ legtökéletesebb emberének láttam. Kívül-belül. És ez nem változott az elmúlt öt évben sem. Számomra ő volt a nagy Ő.
Akaratlanul is összehasonlítottam kettőnket. A friss, tökéletes megjelenésű, villámmosolyú férfit, és a kialvatlanságtól táskás szemű, nyúlott pólós, csapzott nőt, akinek a haja is csak sebtében lett összefogva egy befőttes gumival.
Vajon mit lát, ha rám néz? – gondolkodtam el.
Látja-e még bennem a fürge észjárású lányt, aki mindenkit megvert fejszámolásban, akinek mindenre volt egy kedves válasza, és akinek a legjobb feneke volt az egész irodában? Látja-e még a nőt, vagy már csak az anyarobot vagyok, aki neveli a gyermekét és meleg vacsorával várja?
Csak a csapzott, fáradt nőt látja, akin mindig rajt lóg egy kisgyerek, aki folyton böfiszagú, ragacsos és legszívesebben csak aludna, vagy a csinos nőt is, akinek hűséget esküdött?
Vajon lát-e még engem?
Éppen megittam az utolsó korty kávét, mikor felsírt a kicsi. Betettem a mosogatóba a csészét, könnyű érintéssel puszit nyomtam a férjem szájára, aztán bementem, és a karomba vettem a gyereket. Halkan, nyugtatóan duruzsoltam neki, közben a hátát simogattam. Amikor elnehezült, visszatettem a helyére, hadd aludjon még egy kicsit.
Felegyenesedve, kisimítottam néhány kósza tincset az arcomból, mikor megláttam, hogy párom az ajtófélfának támaszkodva megmagyarázhatatlan, különös tekintettel néz.
– Mi az? – léptem oda hozzá. – Valami maszat van az arcomon? – kérdeztem, miközben ösztönösen megdörzsöltem az arcom, s közben a pólómon is foltot kutattam.
Ő csak a fejét rázta. Végigsimított az arcomon, mintha most látna először. Különös volt a tekintete. Tele szerelemmel, hálával, köszönettel. Csak nézett, sokáig, aztán átölelt.
– Olyan gyönyörű vagy! – mondta. És én tudtam, tényleg annak lát.
nyitókép: Image by Racool_studio on Freepik