Mindenkinek szüksége van pozitív visszaigazolásra a környezettől, ezen kívül sikerélményekre, arra az érzésre, hogy számítunk, hogy értékesek vagyunk – és szeretnek.
Persze, az is fontos, hogy ne csak a külső visszajelzés legyen számunkra a meghatározó, hiszen az is kell, hogy mi magunk is szeressük, értékeljük önmagunkat.
A szakemberek szerint szintén fontos, hogy külső megerősítést is kapjunk, tehát igen, kell a külső visszajelzés is –, de csak attól nem leszünk magabiztosak. Ehhez ugyanis elengedhetetlen a belső elégedettség, a belülről jövő önbecsülés is.
A társadalmi értékesség
Sok nyugdíjba készülő, egyébként fiatalos, egészséges ember kezd el azon gondolkozni, hogy mi lesz ezután? Mit fog csinálni, hogyan, mivel tölti majd a napjait – és mit fog érni ezen túl mások szemében? Eddig kitöltötte az életét a munka, ahol volt valaki – most pedig majd otthonülő „senki” lesz?
Ez a dilemma megjelenik azoknál is, akik valami miatt elvesztették a munkahelyüket. Ők is azonnal a periférián érzik magukat – és nem mindig az anyagi szempontok miatt. De ide sorolhatunk sok fiatal nőt, aki a gyerekkel van otthon, és azon tépelődik, hogy ő most tulajdonképpen értéktelen, mert semmit nem tesz le az asztalra.
Ahol már felnőttek a gyerekek
A feleslegesség érzése megjelenik ott is, ahol a munkahely megvan, tehát ezen a téren – már akinek ez kifejezetten fontos – akár értékesnek is gondolhatja magát az illető. De mi van akkor, ha hazamegy? A gyerekek felnőttek, és ha még otthon is laknak már nem igazán vannak közös programok. A korábbi szoros kapcsolat lazul, nem kell annyira figyelni rájuk, megoldani a dolgaikat, ellátni őket. Miközben, ez is egyfajta fontosságot tulajdonított nekünk, a szülőknek. Most viszont itt vagyunk ketten, életünk párjával – és néha elgondolkozunk, hogy ki is ő itt mellettünk.
Hol van az a kedves társ, aki korábban magától megdicsérte a főztünket – most csak dörmög, vagy azt sem. Hol van, akivel esténként sokat beszélgettünk – most pedig jobbára a tévé előtt ülünk. Aki szervezett családi kirándulást, örömmel jött a lányunk táncfellépésére, hogy utána cukrászdába vigye a családot.
És hol vagyunk mi, akik lelkesek voltunk, amikor hazaért, akik napközben is felhívtuk, hogy hogy van? Akik epekedve vártuk, hogy a gyerekek a nagyszülőknél legyenek, mert végre ketten vagyunk otthon – és erre kifejezetten készültünk is?
Ekkor ráébredhetünk arra, hogy bár voltak nagyon jó időszakok, de valahol elhagytuk őket. Mert leginkább a feladatokra koncentráltunk, a gyerekekre, a munkára és csak az ezek után felszabaduló időt töltöttük el örömmel, mintegy jutalomként. Vagy, annyira beleéltük magunkat abba, hogy nekünk feladataink vannak, hogy a közös dolgok már jóval korábban a háttérbe szorultak.
Így nem csoda, hogy most, amikor egymást nézzük, például szombat reggel a kávéscsésze felett, azon jár az eszünk, hogy jó ideje nincs már közös beszélgetés, közös élmény. És így visszaigazolás sincs, hogy még jók vagyunk, hogy értékesek és a másiknak fontosak vagyunk. Ez pedig szépen, lassan ráül a mindennapokra – és sokszor már a munkahely is üdítő, mert ott legalább kapunk némi dicséretet.
Már, ha kapunk.
Nem hagyunk magunknak időt a pihenésre
Az állandóan elcsigázott, fáradt ember ingerlékeny, és semmi nem jó neki. Ezért a legtöbbször nem látja meg azt, amit a környezet érte tesz, és mivel eleve sértett, megbántott hangulatban van, ő sem viszonoz ebből semmit.
Így idővel törvényszerű, hogy az illető magára marad, elkopnak mellőle a barátok, akár a párja is, mert kizárólag ebben a hangulatban telnek a napjai – ami senkinek nem jó. Csoda, hogy aki így él, este úgy fekszik le, hogy ő, úgy tűnik, már teljesen felesleges?
Az új élmények hiánya
Bárki beleeshet abba a csapdába, hogy bezárkózik, csak a szokásos helyekre megy, mint bolt, munkahely, esetleg néha a már megszokott baráti összejövetel. Ha mindig ugyanabban környezetben mozgunk és nem érnek új élmények, ha nem zökkenünk ki a mindennapokból és nem használjuk ki az új helyzet, környezet teremtette lehetőségeket, az ebben rejlő esetleges új ismeretségeket, akkor rengeteg sikerélménytől, kellemes visszajelzéstől fosztjuk meg magunkat. Miközben ezekből is táplálkozhatunk, meríthetünk erőt, és ezek által építhetjük magunkban az önbecsülést.
Mindent egyedül akarunk megoldani
Ez az, amivel tökéletesen elriasztjuk a környezetet. Aki mindig, mindent önmaga akar intézni, azt is sugározza, hogy akik mellette vannak, azok tulajdonképpen nem kellenek, vagy kevesek a számára. És valljuk be, ki maradna meg sokáig ilyen hangulatban? Ki szereti úgy tölteni az idejét, hogy azt érzi, csak árnyéka a másiknak?
Ezért szintén megritkul az ilyen ember körül a társaság – ő pedig akár azt is hiheti, mindez azért van, mert nem látják, nem értékelik, mennyit tesz értük, mennyi mindent megold – és senki nem akar, például, segíteni neki. Ördögi kör.
Most mondhatja bárki, hogy itt a patthelyzet, hiszen hogyan szeressem magam, ha mások átnéznek rajtam, ha nem becsülnek, ha azt látom, hogy nem számítok?
Jogos a felvetés – azonban célszerű belegondolni, hogy kik ezek a külső személyek és mennyire fontos a véleményük? Illetve, hogy valóban igaz-e, amit tőlük, visszajelzésként kapunk?
Nem árt jól megnézni, hogy mi is a helyzet körülöttünk
Például, hasznos kicsit beleélni magunkat a másik vagy a mások helyzetébe, az ő szemükön át nézni magunkat. Mit adtunk nekik az utóbbi időben? Milyenek vagyunk? Csak várjuk a kedves szavakat tetteket, vagy mi is megtesszük mindezt, feléjük? És ami legfontosabb és mindenek előtt áll: beszéljünk erről a másikkal, az érintettekkel – és ha kell, akár szakemberrel is.
Mert könnyen lehet, hogy félrement valami az utóbbi időben – és együtt értjük félre egymást, mindenki a másikra vár – közben pedig egyre kedvtelenebb, szárnyaszegettebb. Így pedig valóban nehéz újra felépíteni az önbecsülést.
A kezdeményezés is erőt sugároz
Próbáljunk ne címkézni, minősíteni – ehelyett nyissunk a másik ember felé. Nyilván, ha folyamatosan csak falakba ütközünk, nem kell folytatni – de akkor máris tettünk valamit magunkért, amire büszkék lehetünk!
Próbáljuk ki, először adjunk mi pozitív visszajelzést a párunknak, a barátainknak – de akár a boltban az eladónak, a kávézóban a pincérnek – és ki tudja, lehet, hogy csak ennyi kell, hogy ők is nyissanak felénk. Ha ez megtörténik, újra nyugtázhatjuk, hogy ez bizony kifejezetten előre mozdító volt a részünkről! És lám, nemhogy feleslegesek nem vagyunk, de még jó ötleteink is vannak, amivel másoknak (és magunknak!) örömet szereztünk.
Mint minden rossz, a feleslegesség érzése is belülről fakad. És jobb minél előbb utánajárni, kinyomozni, hogy mi okozza. Majd elkezdeni azon dolgozni, hogy le tudjuk tenni, mert hosszú távon megmérgezheti a kapcsolatainkat, a kedvünket, a lelkünket. És minél tovább ülünk ebben a mocsárban, annál nehezebb elhinni, hogy nem, ezek nem mi vagyunk.
Ne tegyük ki magunkat ennek, ne higgyünk a negatív sugallatoknak, a szürke hangulatnak.
Higgyünk magunknak, hiszen belül tudjuk, hogy mi értékes, okos, kedves – és főleg szerethető emberek vagyunk.
Csak tegyünk is azért, hogy ezt senki – mi sem! – ne felejtse el, egy pillanatra sem.
Nyitókép: Image by lookstudio on Freepik
EZ IS ÉRDEKELHET: