Néha jó lenne felpörgetni az időt, hogy gyorsabban enyhüljön a fájdalom. Azért, hogy elég legyen egyetlen napot végig sírni, és el tudjuk engedni azt, aki már csak lélekben van velünk, hogy aztán a vele töltött boldog pillanatok emléke ragyogja be a szívünk.
Hogy mosolyogva emlékezzünk arra, akinek lejárt az ideje a Földön.
Azt mondják, mikor valaki távozik, akkor nemcsak őt, hanem saját halandóságunkat is siratjuk. Azt is mondják, nem is kellene hullatnunk könnyet az után, aki már nem szenved, hiszen ő már jó helyen van. Kliséket nyomnak le a torkunkon, hogy megakadályozzák, hogy az elkerülhetetlenről beszéljünk. Pedig mi csak arra vágyunk, hogy átléphessünk egy kicsit arra a másik síkra, hogy az eltávozót még egyszer átölelhessük.
Annak nehezebb, aki ugyanott marad, ahol a másik is élt azelőtt. Mert érzi, és nem szabadul a másik lelkének lenyomatától, amely érzékeit megtéveszti. Halljuk a hangját, látjuk az arcát, érezzük illatát. Egy időre az egész életünk értelmét veszti és üresebbé válik a veszteségtől.
Persze nem a veszteség az, ami fájdalmat okoz, hanem az, hogy nem akarjuk elfogadni a veszteséget. Ha tudomásul vennénk, hogy van, aki már csak emlékeink közt élhet, nem lenne fájdalmas semmi. Ha elfogadnánk, hogy az élet része a halál is, akkor nem siratnánk sem a saját sem mások múlandóságát.
De erre senki sem képes mikor elveszti egy szerettét.
A hiánya fájdalmas, és az űr keseríti szívünk. Dühösek vagyunk, aztán keserűek, majd lassan tudomásul vesszük, azt, ami történt. Küzdünk, hogy magunk mellett tartsuk, aztán küzdünk, hogy el tudjuk engedni. Küzdünk azért is, hogy elfogadjuk azt, amin nem tudunk változtatni.
Néha azt kívánjuk, bárcsak felfedezné valaki a feledés piruláját, amellyel enyhíthetnénk bánatunkon. Aztán várjuk, hogy mikor fogunk tudni újra felszabadultan nevetni. Önzőek vagyunk a gyász időszakában is, mert lassan erőre kap bennünk az élni akarás. S ez olyan, mintha a másikról meg akarnánk feledkezni.
Persze ez nincs így, sőt, távol áll a valóságtól. Mert a távozó miatt is élni akarunk, hiszen ameddig emlékszünk rá, és beszélünk róla ő is tovább fog élni. Szavainkban, érzéseinkben, mosolyunkban, a könnyeinkben ő ott lesz mindig. Egy része lelkünkbe épül. Hiszen senki sem megy el nyomtalanul, mindig maradnak olyanok, akik őrzik emléküket a szívükben.
nyitókép forrása: freepik
EZ IS ÉRDEKELHET: