Csörög az óra, fel kell kelni, de visszahúz az ágy. Nem aludtál szinte semmit, egész éjjel csak hánykolódtál. A karikákat a szemed alatt sminkkel sem tudod eltüntetni. Borzalmasan nézel ki. Legszívesebben sírnál és visszabújnál az ágyba, de nem lehet. Munkába kell menni.
A munkahelyedre belépve köszöntöd a munkatársakat, úgy teszel mintha minden rendben lenne. Még magad is meglepődsz, hogy a rossz közérzeted, a fájdalmad milyen jól el tudod rejteni mosolyod mögé. Teszed a dolgod, de a gondolataid máshol járnak. Nehezen tudsz koncentrálni, legszívesebben visszabújnál az ágyba, hogy ne kelljen gondolkozni. Még jó, hogy ma csak rutinfeladatokat kell ellátni, nem a világot kell megváltani!
Egyedül is akarsz lenni meg nem is. Szeretnél valakivel beszélni, akinek elmondhatnád hogyan érzel. De mivel úgy teszel mintha minden rendben lenne, nem tudod elmondani senkinek mi bánt téged. Valahogy végigcsinálod a napot, délután rohansz haza, de amikor becsukod magad mögött otthonod ajtaját, nem tudod mihez kezdj magaddal.
Fáradt, nyugtalan és keserű vagy. Most semmi se jó. Még magadnak se tudsz válaszolni arra, miért érzed amit érzel…
Mikor végre lefekvéshez készülsz, nem ismered fel a fürdőszobatükörben azt az embert, aki visszatekint rád. Kié ez az elgyötört arc, ez a tompa és fásult tekintet? -kérdezed magadtól.
A tus alá állsz, forró vizet engedsz magadra, hogy megfeszült tested ellazítsa. Felveszed a legpuhább pizsamád, csinálsz egy forró teát, és míg szürcsölőd, nézed a város fényeit, az autókat, a kerékpárosokat, és már nem is érzed magad olyan rosszul. Még mosolyogni is tudsz, mikor egy kisgyerek apja karjaiba rohan.
Rájössz, hogy egy rossz nap, hónap vagy év nem egyenlő egy rossz élettel. Ma is megtetted, ami tőled telt és holnap új nap virrad rád egy új eséllyel. Ehhez csak annyi kell, hogy ma megengedd magadnak a keserűséget. Sírj, ha sírnod kell. Nincs abban semmi szégyellni való. Utána más színben látod a világot, megkönnyebbülsz, és másnap jobb kedvvel ébredsz.