A 25 méteres monstrum szinte teljesen észrevétlenül közelítette meg a hajót. Mikor az első tiszt meglátta, már nem lehetett kitérni az útjából. A dühös állat teljes erejét latba vetve meglökte a hajót. A matrózok, mint a kuglibábuk azonnal eldőltek. Aztán a hajópadlóba kapaszkodva várták a következő lökést, ami két lélegzetvétel után meg is érkezett.
Moby Dick átúszott a hajó alatt, és akkorát taszított az Essexen, hogy a hajó léket kapott.
Az óriásbálnáról szóló történet valós eseményeken alapul. Írója, Herman Melville felkereste az Essex volt kapitányát, George Pollardt regénye megírásához. Aztán úgy döntött, nem írja meg a teljes valóságot, inkább fikcióval ötvözi. Döntése érthető, ha figyelembe vesszük, hogy a valódi bálnavadászok 89 napos vízen és lakatlan szigeten folytatott élet-halál harcában voltak „istentelen” dolgok.
Na de hogy is kezdődött az egész?
1819. augusztus 12-én reggel derűs napra ébredtek a vadászok. A szél is nekik kedvezett, de ez két nap múlva megváltozott. Egy nagy szélviharban a sudárvitorla szétszakadt, csak a szerencsén múlt, hogy a hajó nem süllyedt el azon nyomban. Másfél hónappal később ismét életveszélybe kerültek a Horn-foknál az erős szelek és áramlatok miatt. Miután összeszedték magukat a Csendes-óceán belsejébe hajóztak. A Galápagos- szigeteken magukhoz vettek ételt és vizet és 60 óriásteknőst gyűjtöttek be.
Három csónakot mindjárt le is eresztettek, hogy levadásszák a ceteket. Közben még arra is volt idejük, hogy megszigonyozzák az állatokat és húzassák velük a csónakjukat, amit csak a nantucket-i szánkózásnak hívtak. Talán ezért nem tűnt fel nekik, hogy veszély leselkedik rájuk. Pedig körülöttünk a víz már vörös volt a sebzett bálnák vérétől.
Az Essex fedélzetén maradt matrózok közül senki, csak az első tiszt Owen Chase vette észre, a feléjük közeledő óriás cetet. Az három vízsugarat (ami valójában vízpára) lövellt ki az orrnyílásán, majd az Essexre támadt.
Az emberek fejvesztve engedték le a csónakokat, ennivalót és innivalót egy keveset tudtak magukkal vinni. Navigációs eszközöket is vittek, ami fontos volt, hiszen több, mint 1000 mérföldre voltak bármilyen lakott földrésztől.
Mindössze három csónak állt rendelkezésre a 20 embernek. Szárazföld legközelebb a polinéziai Marquises-szigeteknél és Társaság-szigetnél volt. Ez utóbbihoz akart eljutni a kapitány legénységével. De azok meggyőzték menjenek másfelé, mert úgy tudták a szigeten kannibálok élnek.
Így viszont a menekvést jelentő szárazföld még messzebbre került tőlük.
Az addig szerzett zsákmány mind odalett, de ez volt a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy a magukkal vitt élelem a sós víz miatt mind tönkrement. Pollard csónakját még kardszárnyú delfinek is megtámadták. Bár a nap is elszívta erejüket, két hét múlva a Passzát-szélnek köszönhetően elérték a Henderson-szigetet. De sem ételt, sem vizet nem találtak ott. Így három ember kivételével újra vízre szálltak.
Aztán egy napon egyik társuk hallucinálni kezdett és szalvétát kért a vacsorájához. Majd görcsbe rándult az egész teste és másnap reggelre elhunyt. Addigra annyira éhesek voltak a legénység tagjai, hogy úgy döntöttek, megeszik társuk húsát. Éhségük azonban nem csillapult a kis adag ételtől, sőt nagyobb lett.
1821 februárjában már sorsot húztak, hogy kit fognak megenni legközelebb. Pollard unokaöccse húzta a rövidebbet. A kapitány nem akarta, hogy rokona teste csillapítsa éhük, de aztán végül megtört, és a fiatal fiút felfalták.
A sors fintora, hogy két héttel később feltűnt egy vitorla, ami egy bálnavadász hajóé volt. 89 nap után ki is mentették őket. Az időközben másfelé sodródott másik csónakot is megtalálták, de a két életben maradt nem örült a megmentőknek, beleőrültek társaik megevésébe. (A csodával határos módon a három, lakatlan szigeten maradt embert is élve megtalálták.)
Az Essex életben maradt tagjai végül hazatértek.
A kannibalizmust az adott helyzet miatt megbocsátották nekik. Persze Pollard családja nem annyira tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy megette unokaöcsét. Akárhogy is, a kapitánya soha többé nem szállt vízre. Élete hátralévő részében a Nantucket-sziget éjjeliőreként dolgozott, és az óriáscetet soha többé senki sem látta.
EZ IS ÉRDELHET: