Olyan egyszerűnek tűnik, mikor azt mondják, csak tárd ki a szíved, csak szeress erősen, tiszta szívből és igazán, és akkor viszontszeretnek. Csak akarnod kell, nagyon akarnod és a tiéd lesz.
Olyan egyszerűnek tűnik, de nem igaz. Mert néha nem sikerül. Néha akkor sem kapjuk meg amire a legjobban vágyunk, ha mindent megteszünk érte.
De akkor miért kockáztatunk? Miért kockáztatjuk a szívfájdalmat, a könnyeket és az álmatlan éjszakákat, ha tudjuk, hogy végül nem nyerhetünk?
Azért, mert remélünk. A felszín alatt, a szívünk mélyén mindig ott a remény.
Ezért kockáztatunk. Mert megbánni soha nem azokat a szavakat bánjuk meg, amiket kimondtunk, hanem mindig azokat, amiket nem mondtunk ki. Az elfojtott, lenyelt szavak után marad ott bennünk a nagy kérdés. A mi lett volna, ha…
Néha meglátunk valamit egy tekintetben, megérzünk valamit egy csókban. Néha látjuk felizzani a szikrát, ezért kockáztatunk.
Aztán van, hogy elromlik az egész. Van, hogy a másik visszakozik, nem meri kitárni a szívét, nem mer kockáztatni, és az a csók a múltba vész, az a szikra eltűnik. Van, hogy a próbálkozások kudarccal végződnek, és a szívünk egy kicsit meghasad. Ennek ellenére kényszeríteni senkit nem lehet. Ráerőltetni valakire a szerelmet, aki nem meri vagy nem akarja azt, képtelenség.
De feladni, nem akarni, nem próbálkozni ugyanolyan képtelenség. Mert a visszautasításnál egyetlen dolog üresebb és kétségbeejtőbb – ha soha nem próbálkozunk.
EZ IS ÉRDEKELHET: