A párkapcsolat, az együttélés, mint kifejezés, szépen hangzik. A tapasztalatlanok, a romantikus lelkületűek pedig már látják is maguk előtt a párt, akik harmóniában, egyetértésben élik a mindennapjaikat.
Aki viszont két hétnél hosszabb időt eltöltött már közös fedél alatt a szerelmével, annak valószínűleg lennének más hozzáfűzni valói is ehhez.
Aki pedig ezen is túl van, és az eltelt sok-sok év együttélés alatt kidühöngte magát azon, hogy a másik nem teszi vissza, nem mossa el, nem úgy intézi – ő már képes arra, hogy mostanra egy félmosollyal nyugtázza azt, amivel korábban a világból is ki lehetett volna kergetni.
Össze lehet csiszolódni – ezt többen is megerősítették. Azonban az ehhez vezető út meglehetősen göröngyös – és olykor szakadékokkal tarkított.
Akik viszont mindezek mellett is jó viszonyban tudnak maradni egymással, ott a két ember valószínűleg kellő önkritikával, önismerettel rendelkezik. Mert mindig kettőn áll a vásár, akár vitáról, akár harmóniáról legyen is szó.
Ami azonban minden esetben a fő összetartó kapocs, az az, hogy: őt szeretem.
A bolondságaival, szétszórtságával, az enyhe sznobizmusával, a maximalizmusával, a hirtelen haragjával, szentimentális természetével, a lobbanékonyságával együtt. Mert sokkal több benne az, ami jó, ami kedves, ami vonzó, mint ami nem.
De nézzünk néhány példát arra, hogy mi az, ami korábban, az együttélés elején az őrületbe kergette – jelen esetben az ifjú asszonyt:
Túlzott precizitás
Vannak – persze nemcsak nők –, akik érzésből főznek. Mindent.
Jó a szemmértékük, így tanulták, erre állt rá a kezük, a szemük, a szívük.
És akkor belép a konyhába életük párja, a precíz férfi. Aki előveszi a konyhai mérleget, és erre ráhelyezi a teás kancsót. Ez után lenullázza a mérleget, majd kiméri a kannába öntve a szerinte megfelelő mennyiségű cukrot. Majd felönti a kannát forró vízzel, belehelyezi a teatojást (mert csakis leveles teából főz). És ha mindez összeállt, apró adagolóba önti a megfelelő mennyiségű citromlevet és ezt adja a kész kanna teához.
„Több mint tíz évig tartott megszoknom, ha megláttam a kezében a mérleget, már ideges lettem.” – mesélte Anna, akitől ez a fajta „alaposság” kifejezetten távol áll.
„Idővel aztán úgy voltam vele, ha így, akkor legyen így. Ma már készítek magamnak külön teát – mert amit a férjem főz, se nem elég édes, se nem elég citromos nekem. De már nem bosszankodom – és közben rájöttem, hogy ő meg az én teámat nem szereti annyira. Csak ő nem csinált patáliát miatta.”
Azok a katonaévek
A ma középkorú párokra jellemző lehet, hogy viszonylag régebb óta házasok, másrészt esélyes, hogy a férfi volt még sorkatona.
Állítólag, ott volt szokás, hogyha valami foltot, ragacsot, vagy bármit láttak a padlón, közvetlenül a felmosóvödörből löttyintettek rá egy tekintélyes adag vizet, hogy felázzon. Vagy magával a csurom vizes felmosóval tunkolták a foltot, hogy könnyebben feljöjjön.
Ezt építette be Mariann férje az otthoni felmosásba: egy vízzel jól átitatott mosogatószivacsot összenyomva csurgatta a vizet a padlóra a „makacs foltra”, aztán, ha már szerinte fellazult, megjelent a felmosóvödörrel, moppal, és nekikezdett ”felszedni a vizet”.
Mariann nem értette, miért nem lehet egyszerűen felmosni, esetleg nedves háztartási törlőkendővel feltörölni azt a pici foltot, miért kell áznia az egész lakásnak?
Mivel nem jutottak dűlőre – és a lassan harminc év együtt töltött idő alatt rájöttek, hogy nem ez az, amin érdemes vitatkozni – mára, aki előbb észreveszi, a maga módszerével tünteti el a padlóról a foltokat. És nem tesz megjegyzéseket.
Vásárlás, eltűnt kulcsok – és a többi
Persze, az élet bármely szakaszában és területén egymás idegeire mehetünk. De ha belegondolunk, hogy a másik ezeket nem a mi bosszantásunk miatt teszi, hanem egyszerűen ő így szokta – akkor más szemmel is nézhetjük ezeket az őrjítő dolgokat.
Azt, ha a kedvesünk segít vásárlás után és egyszerre ölel fel mindent, ami a csomagtartóban van, jó szorosan, hogy egyben be tudja hozni. Így nem csoda, hogy a joghurt doboza megroppan és a konyhában már csöpög. Vagy a műanyag húsos tálca tetejét átszúrta a még keményebb kartoncsomagolás sarka.
Hogy a reggel még üres étkezőasztal délutánra valahogy rendre be lesz terítve a helyi újsággal, blokkokkal, napszemüveggel, csavarhúzóval. Majd megindul a kutatás is, az asztalt, a vasalódeszkát, a könyvespolcokat radarozva: hol a kulcsom? Ide tettem! (Később kiderül, valóban, csak még a helyi újság előtt, most az takarta be a kulcscsomót.)
Jó, ha itthon van, csak…
Csak kicsit rettenünk meg, amikor az addig kellemes csendben, például a főzésre figyelve, egyszer csak hangosan kifújja életünk párja az orrát mögöttünk. Vagy szaladunk ajtót nyitni a postásnak – és ha szerencsénk van, nem esünk hasra a semmiből előkerült, az előszoba közepén sorakozó (férfi)cipőkben.
Már nem sóhajtozunk annyira a használat után rendre tárva-nyitva hagyott mikró ajtó miatt. És nem nézünk a másikra teljesen értetlenül, amikor, ha úgy dönt, ma ő is mos, az első az, hogy a fürdőszoba közepére kiborítja a teljes szennyes tartót.
(Ami, ha neki éppen közbejön valami, megvár immáron minket, szépen, türelmesen, üresen. Hogy a mosni való ruhák kiválogatása után visszapakoljuk bele a maradékot.)
Illetve, már nem állunk minden alkalommal számon kérő tekintettel a társunk mellé, amikor egy programról hazaérve bevágódik a számítógép elé – miközben mi még beszélgeti szerettünk volna.
A kulcs: a szeretet
Lehet harcolni, egymást nyomasztani, hogy mi a helyes és mi nem, lehet folyamatos feszültségben élni, és átgázolni a másikon csak azért, mert szerintünk nem jól csinálja. Mert szerintünk rendetlen, mert azt nem úgy szokták – de gondoljunk bele, érdemes?
Tényleg ez lenne az élet lényege, hogy az, akit mi magunk választottunk, teljesen átalakuljon és a mi ízlésünk szerint létezzen?
Nem vagyunk egyformák. És ebben lássuk meg azt is, hogy lehet, hogy a másik nem pont a mi szánk íze szerint teszi, amit tesz, de akkor is: megteszi. Nagyon sokszor magától. Mert segít, mert jót akar, mert ő ezt így tudja – de a közösbe teszi, a közös élet része az is, hogy ő máshogyan csinálja.
Ha ezt megértjük, ha megérezzük, rájövünk, hogy nekünk sem esne jól, ha a számunkra fontos szokásokat, módszereket el kellene felejtenünk és holnaptól teljesen máshogy kellene viselkednünk. Ilyenkor beleláthatunk abba, hogy milyen bosszantó és akár elszomorító is lehet ez másnak.
Azt pedig soha ne felejtsük el, hogy azok a dolgok, amelyek a másikban kiborítanak, esetleg idegesítenek – ugyanúgy megvannak bennünk is. Viszont, ha szeretjük egymást, ha kiismertük egymást, ha már tudjuk, hogy mi az, ami miatt nem froclizzuk a másikat, akkor sokkal nyugodtabban, boldogabban élhetünk.
Tiszteletben tartva önmagunkat, egymást – és tudva, hogy a szeretet pont attól igazi és szép, hogy általa megmaradhatunk azok, akik vagyunk.
Fotók: pexels.com
EZ IS ÉRDEKELHET: