Ha egyszer végre hazatérek, családtagjaim karjába rohanok. Belépek gyermekkorom otthonába és megölelem a velem egyidős diófámat az udvaron. Szeretteim homlokára csókot lehelek, majd úgy szorítom őket magamhoz, hogy szívünk összeérjen.
Lerombolom azt a láthatatlan falat, ami közénk mindig távolságot ékelt.
Ha egyszer végre hazatérek, benyitok abba a régi nyikorgós ajtajú szobába. Azt várva, hogy szerettem olvasás közben találom. Egy pillanatra még körvonalai is megjelennek talán, hogy aztán eltűnjön előlem. Felsóhajtok. Leülök ágyára, és teste lenyomatát belerajzolom, hogy egy pillanatra élőnek érezzem. Majd belélegzem illatát, amely beleivódott a ház falába.
Ha egyszer végre hazatérek, többé nem alkudom meg a sorssal. Nem érem be kevesebbel annál, mint amit szívem kívánna. Belekiáltom a világba, hogy az élet igenis szép, és mindenkinek helye van benne.
Ha egyszer végre hazatérek, elmegyek ahhoz is, aki már elfelejtett engem. De nem kopogok be hozzá, csak éjszaka keresi őt a lelkem, hogy megsimogassa arcát. Végül örökre szétbontom lelki kötelékünk, melyet nem bírtam szétvágni. Békét kötök azzal, hogy ő el tudott engedni.
Ha egyszer újra hazatérek, vállalom azt, aki vagyok. Nem bújok maszkok mögé, csak azt adom, ami valóm. Összeillesztem szilánkokba tört énem és nekivágok a szabadság útjának. Arra megyek tovább, amerre szívem diktálja!
Azért, hogy palackba zárt lelkem végre otthonomra találva szárnyaljon.
EZ IS ÉRDEKELHET: