A nyomodban járok. Érzem illatod. Tested körvonala még homályosan látszik, szinte magam előtt látom, ahogyan lehajtott fejjel haladsz az úton. Az érzékeim magukkal ragadnak, kilépek az idő forgásából.
Már csak ösztönösen haladok előre, de lelkem a múltban kóvályog.
Az első találkozásunk jut eszembe. A pillanat, mikor oldalra tekintettél a kis útra, ahonnan én indultam. Összenéztünk, mosolyogtunk, de nem szóltunk semmit. Aztán másnap is jöttél és harmadnap is. A negyedik napon végül megszólítottál, így két kereszteződés között elkezdtünk beszélgetni.
Tíz perces sétáink bearanyozták reggeleink. Lassan megismertük egymást, barátok lettünk. Három hét után kérdezted meg tőlem megcsókolhatsz-e. Visszakoztam, mert bár jól esett a flörtünk, nem akartam egy kis beszélgetésnél többet.
Valahogy mégis egymás szívébe költöztünk és egy nap séta közben megfogtad kezem.
Még mindig nem történt köztünk semmi, csak érzelmi kapcsolatunk vált egyre erősebbé. Mikor végül elcsattant az első csók, már régen egy párnak tartottak minket. Mindenki mosolygott ránk, igaz, azt hitték csak játszunk egymás szívével.
Te gyerekeid anyját láttad bennem én életem szerelmét benned. Egy idő után ezért sokan ellenünk fordultak. Talán, mert túl boldogok voltunk, ezt pedig a sok megkeseredett szív nem bírta.
A rengeteg ferde tekintet és mérgező szó, végül lelkünkig hatolt. A rosszallás miatt lassan elfordultunk egymástól, más útra léptünk. Kifogásokat kerestünk, miért ne küzdjünk kettőnkért. A szívem szakadt bele, de kimondtam a végszót- te négy hónapig még próbálkoztál- aztán eltűntél a szemem elől.
Egy nap újra ott vártál a lépcső tetején, ám akkor már nem tudtam rád nézni, túlságosan elsötétítette a lelkem mindaz, ami kettőnk közt történt. Újra eltűntél. Hagytad, hogy megnyugodjon szívem. Majd egy nap az útkereszteződésben vártál meg. Mosolyogtál, intettél nekem és nem engedted, hogy kitérjek előled.
Így, bár szívünkön voltak még sebek, elindultunk együtt egy másik úton, ahol még sosem jártunk…
EZ IS ÉRDEKELHET: