Nem kell mindig mindenre igent mondani. Nem önzőség magadra is gondolni. Sokan azt hisszük, hogyha nemet mondunk a barátaink, kollégáink, főnökünk, szerelmünk kéréseire, akkor elveszítjük a megbecsülésük.
Pedig ez nincs így, sőt, ha mindig ugrásra készen állunk számukra, meglehet nem is értékelik igazán mindazt, amit teszünk.
Amikor nem állítunk határokat segítőkészségünkben és elérhetőségünkben tulajdonképpen a szorongás rabjai vagyunk. Azaz a félelemé, mert rettegünk attól, hogy elveszítünk embereket, ha nem teszünk meg mindent, amit kérnek tőlünk. Persze, ha józan ésszel végiggondoljuk ezt, tudjuk, hogy ez ostobaság. Elvégre, ha valakinek csak akkor vagyunk jók, ha mindig mindenre igent mondunk, akkor az illető csak kihasznál minket.
Éppen ezért, hogy ez ne történhessen meg, jobb, ha megtanulunk határokat felállítani kapcsolatainkban, amiben hátrahagyjuk az emiatt szorongó énünket. Az nem egészséges lélekre vall, ha rossz érzések kerítenek hatalmába minket, csak azért, mert egy-egy kérésre szívünk szerint nemet mondanánk, aztán mégis az igen hagyja el a szánkat.
Főleg, ha az már a saját életünk, szabadidőnk rovására is megy.
Persze ehhez tudatosítani kell magunkban egy-egy kérés kapcsán mi az, amiben tényleg szívesen, vagy kötelességünk segíteni a másiknak például a munkahelyen. És mi az, ami már csak arról szól, hogy mi vagyunk azok, akiket elő lehet a kalapból rángatni például baráti szívességkérésnél. Megszólal-e egy kis hang a fejünkben, ami azt szajkózza, nem vagyunk elég jók, ha nem állunk mindig a másik fél rendelkezésére? Mert ha igen, akkor bizony a múltunkban keresendő ennek oka, amivel ideje lenne leszámolni végre.
Mindezt persze szeretettel és őszinteséggel kell tenni. Egész pontosan az önszeretet képességét kell gyakorolni. Mert a szorongás, hogy elveszítünk másokat, ha nemet mondunk, mindig egy téves meggyőződésből fakad. És arra vezethető vissza, hogy azt hisszük, nem lehet minket önmagunkért szeretni. Csak akkor, ha úgy táncolunk, ahogy mások fütyülnek nekünk.
Vagyis folyton küzdünk mások elismeréséért, szeretetéért. Pedig lelkünk mélyén érezzük: jobb lenne, ha elengednénk ezt a késztetést. Akkor is, ha félünk, hogy elveszítünk embereket az életünkből.
De muszáj magunkra is gondolni, hiszen más nem fog helyettünk.
Egyébként is, amikor kimondjuk az első nemet egy barátunknak vagy párunknak, a reakciókból már tudni fogjuk mik és kik vagyunk az illető számára. Egy rongybaba, akit dróton lehet rángatni, vagy egy társ, akit a szívében tart akkor is, ha nem ugrik egy-egy kérésre azonnal. Meglehet, így valóban szembe kell néznünk bizonyos kellemetlenségekkel, de ez nem baj, sőt kész haszon, hiszen olyanokra nem érdemes időt pazarolni, akik csak használni akarnak minket.
A szeretetteljes kötelékek azonban így még erősebbé válnak, mert egyértelműen kiderül róluk, hogy valódiak. S végre általuk jobban megtanuljuk szeretni és értékelni önmagunkat. Ezért is fontos, hogy határokat állítsunk fel kapcsolatainkban. Mert az ajándéka ennek hatalmas.