Te is olyan vagy, aki mindig azokat bántja meg, akiket a legjobban szeret? Gondolkodtál már rajta, mikor és mi romlott el benned, hogy megsebzed (nem szándékosan) szeretteidet? Hogy miért nem tudod gyöngéd szavakba csomagolni, ha nem értesz velük egyet?
Vagy, hogy miért „rúgsz” beléjük úgy, mintha ezt megtehetnéd velük minden következmény nélkül?
Azt mondják, vannak tulajdonságok, amelyek ellen hiába ágálunk akkor is átörökítjük a következő nemzedékre. Ha nem tudtak minket jól szeretni, akkor mi sem leszünk erre képesek. Ez persze nem mentség semmire és nem is lehet ezzel takaródzni. De az az igazság, sokan, akik szavakkal bántanak másokat, azért teszik, mert otthon, gyermekkorukban ezt a mintát látták, tapasztalták.
Az esetek többségében nem is vagyunk annak tudatában, hogy mit csinálunk. Hogy anyánk, apánk, nevelőnk rossz retorikája nyomán a szeretet egy eltorzult formáját éltetjük szívünkben. Csak azt tudjuk, hogy szélsőségesen viselkedünk azon kevesekkel, akik kiemelt helyet foglalnak el életünkben. Azaz hol túláradó szeretettel fordulunk szeretteink felé, míg máskor – ha úgy érezzük, nem fordulnak felénk elég szeretettel – akkor beléjük marunk.
Persze, mint minden, ez is szubjektív. Ha egy-egy személytől várjuk, hogy pótolja a mások által is okozott űrt a szívünkben, rossz úton járunk. A bennünk élő szeretethiányos gyermek szólal meg ilyenkor. Az, aki hiába próbálta kivívni a figyelmet, szeretetet, törődést, nem járt sikerrel, vagy csak időlegesen. Aki kétségbeesésében megtanulta, hogyan üssön sebet szavaival, hogy ne lehessen őt figyelmen kívül hagyni.
Vagyis, mivel mi is sok érzelmi sebet kaptunk, azt is adunk másoknak.
Mindaddig, amíg rá nem eszmélünk, mit is csinálunk, így éljük életünket. Persze van döntési lehetőségünk és változtathatunk, hogy jól tudjunk szeretni. Ehhez elengedhetetlen a múlttal való szembenézés. A magunk módján, vagy szaksegítség igénybevételével. Mert bár ez a viselkedés nem összekeverendő az abuzáló magatartással, akkor is károsan hat kapcsolatainkra. Csak mert a lelkünk mélyén sok sebet nyalogatunk, amit nevelőinktől kaptunk.
Persze most nem is a hibáztatást kell elkezdeni. Hanem egy fals meggyőződésünket kell felülírni. Nevezetesen azt, hogy a szeretet olykor fájdalmas és azért szenvedni kell.
Hiába láttuk ezt szüleinktől, nevelőinktől ez nem lehet példaértékű tovább. Nem is keverhetjük össze azzal, hogy jó és rossz oldalunkat is felfedjük szeretteink előtt. Persze a szeretet szabadságot ad, de nem üthetünk sebet senki szívébe e nemes érzés nevében. Nem tehetünk úgy, mintha ez lenne a normális.
Ezt a fals meggyőződést kell felülírni és mással behelyettesíteni. Mert bár az rendben is van, meg nem is, hogy akit szeretünk, az előtt nem tudjuk/akarjuk kontrollálni magunkat, azért mindennek van határa. Már csak azért is, mert szeretteink nem boxzsákok. Nem lehet velük mostohán bánni. Mert ha sokáig így teszünk, előbb vagy utóbb megunják és kisétálnak az ajtónkon.
Ez pedig luxus, mert véges azok száma, akik úgy szeretnek minket, ahogy vagyunk. De ha folyton beléjük rúgunk, akkor egyedül maradunk. Ezért fontos felülírni fals meggyőződésünket a szeretetről és behelyettesíteni azt a valódi szeretet definíciójával. S megérteni, bár szüleink, nevelőink jót akartak nekünk, ők sem tudták (mert valószínűleg ők is már a felmenőiktől tanulták) hogyan kell jól szeretni.
EZ IS ÉRDEKELHET: