Ma elmentél mellettem. Köszönés nélkül. A telefonodba voltál mélyedve, nem vettél észre. Annyira ismerlek, hogy tudjam nem volt szándékos a tetted. Meg is kísértett a gondolat, hogy kirántsalak abból, amibe annyira elmerültél, de aztán letettem róla.
– Minek erőszakoljam ki figyelmed?- kérdeztem magamtól. Már nincs mit mondanom.
Már többet érnek nekem kettőnk történetének emlékei, minthogy lássalak és beszéljek veled. Hosszú időnek kellett eltelnie, hogy végre ne reszkessek bele abba, ha megérzem valahol a jelenléted. Most megtörtént, de nem tölt el sem örömmel, sem bánattal. Teljesen mindegy.
A hónapokkal később felajánlott barátságomból sem kértél. Igaz, elmondtad annak idején, hogy csak egyszer szokásod elköszönni. Tiszteletben tartottam ezt, de azért fájt. Hiszen egykor szerettük egymást. Hát hová tűnt a szeretet belőlünk, mikor elváltak útjaink?
Nehéz volt elfogadni, hogy nem tudhatok felőled, mert akármi is történt köztünk, te azok között voltál, akikhez kötődtem. De rá kellett jönnöm mindennek nincs jelentősége. Sőt! Pont azért, mert egykor fontos voltál, tiszteletben kell tartanom döntésed.
Az mégis időbe telt, hogy tudomásul vegyem, téged azért nem érdekel, mi van velem, mert sosem szerettél. Ma végre megértettem. Mert úgy tűnik, fel sem figyelsz a jelenlétemre. Nem emlékszel az illatomra, sem rám. Fogalmad sincs róla és nem is érdekel, hol tartok az életben.
Csak elhitetted velem, hogy fontos vagyok neked, de egy szavad sem volt őszinte. Csak így lehetett, ha ennyire közömbös és rideg tudsz lenni velem. Csak ágytárs voltam, nem szerelem. Igaz, most már mindegy.
Nem haragszom rád, nem utállak, csak közömbössé váltál. De azért köszönni fogok, ha rám emeled tekinteted, mert az illem azt diktálja. Ha pedig nem veszel észre, akkor továbbmegyek úgy, mint most. Hiszen kettőnk útjai már ellenkező irányúak…
Ez is érdekelhet: Amíg meg nem csörren a telefon