Hogyan lehetséges az, hogy egy nagy szerelem után az emberek úgy válnak el egymástól, mintha meg sem történt volna soha két szív egyesülése? Mintha minden pillanat, amelyet valaha együtt töltöttek, egyből a feledés ködébe süllyedt volna. A vége felirattal törlik az emlékeiket és az érzéseiket egymás iránt.
Az emberek többsége egy szakítást követően hajlamos megtiporni önmaga és a másik fél szívét is. Csak, hogy minél gyorsabban elfeledhesse, vagy egyenesen le is tagadhassa, hogy egykor érzéseket táplált a másik iránt.
Sokan értékelik kudarcként egy kapcsolat végét. Úgy érzik nem voltak elegek a másiknak, s ezért szeretnének feledni. Mások egész egyszerűen nem bírják elviselni azt az embert a közelükbe jó ismerősként (esetleg barátként) akivel ágyba bújtak valaha. Mégsem érthető teljesen, hogy miért érzik azt megoldásnak, ha úgy viselkednek a valaha kedves és szeretett lénnyel, mintha idegen volna?
Azt mondják, mikor életünk szerelmével találkozunk, megáll az idő. Ha nem is szó szerint, de utólag visszaemlékezve tényleg úgy tűnik. Egyetlen kiragadott pillanatra emlékszünk vissza, ahol az első tekintetváltás, az első érintés egy erős érzelmi kötelék előfutára lesz. Valami, amiből később rájövünk, hogy az volt az a perc mikor a szikra kipattant kettőnk közt.
Ez is érdekelhet: Ezért vonzol be bizonyos típusú embereket az életedbe
Azt mind tudjuk, hogy nem minden nagy szerelem végződik happy-enddel. S talán pontosan az óriási lánggal égő szerelmesek nem tudják egymást később már csak „szimplán” szeretni. Képtelenek elfogadni, hogy az, akiért egyszer oly őrülten és hevesen dobogott szívük, később már „csak” a lelküket tudja megérinteni.
Mégis, kissé érthetetlen és erőltetett dolog tűnik ez. Hiszen az, aki egyszer beköltözött szívünkbe, s megismeri addigi életünket, jellemünket többé már nem lehet idegen számunkra. Testünk és szívünk adtuk neki, így nem csak testünk, hanem lelkünk is pucérrá vált előtte. Ez a tudás, s egy valódi szeretetre épülő kapcsolat nem tűnhet csak úgy el a semmibe! Akkor sem, ha a testi vágy, már nem játszik benne szerepet.
Hiába alszik ki a szerelmi tűz, a szeretet ott marad velünk és bennünk.
Barátsággá szelídülhetne a kötelék így akkor is, ha a vége feliratot már kiírtuk kapcsolatunk végére. De persze nem mindenki képes ezt a fajta kapcsolati változást elfogadni. Ezért kerülni kezdjük egymást, hetekig, hónapokig, évekig. Ha nagy ritkán összefutunk is a valaha szeretett személlyel, inkább átmegyünk az utca túloldalára, csak, hogy ne kelljen vele beszélnünk.
Talán a hiúságunk sem engedi, hogy valaki olyannal kössünk barátságot, akivel egyszer valaha tűzet élesztettünk. Talán csak a közöny ragadja meg lelkünk, s persze ha már sok idő eltelt, elképzelhető, hogy egyáltalán nem érdekes az, akihez valaha gyengéd szálak kötöttek minket. Mindenki másként dolgoz fel egy szakítást, s van, aki a szeretetet a másik iránt, csak gyűlöletté vagy közönnyé tudja magában átváltoztatni. Attól függően mennyi elfojtott érzés maradt benne, vagy mennyire voltak valódi érzései egyáltalán a másik iránt valaha.
Van, akinek elképzelhetetlen, hogy azt, akit valaha szerelemmel szeretett, később ne szeresse „szimplán” szerelem nélkül. Persze van, akinek ez furcsa, sőt, egyenesen érthetetlen, ezt elismerem. De nekem néha inkább az az érthetetlen, hogy ha két ember egyszer régen egy hullámhosszon volt, jól megértették egymást, miért ne lehetnének barátok, ha már nem kívánják egymást többé testileg?
Miért kell a szeretetet egymás iránt letagadni, elfedni, gyűlöletté és közönnyé korcsosítani azért, hogy a szerelmi kapcsolat emlékét is letagadják mások, de főleg önmaguk előtt?