Szeretlek.
Mindig. Csak téged.
A kezed, az arcod, sokszor komoly vonásaid. Szeretem képzeletbeli mosolyod hajlását, a szemedben megjelenő nevetést. Szeretem a szád sarkában kunkorodó ráncot, a borostád sercenését a tenyerem alatt. Szeretem a szeplőket, amik nyáron a napfényben táncot járnak, és a hangod, ami megsimogat, betakar.
Szeretlek. Mindig téged.
A hajad őszülését, azt a néhány kóbor fehér hajszálat. A karod, ami átölel, a vállad, ahogy felém hajlik. Szeretem a szemüveged, ahogy az orrod hegyére csúszik, és a mozdulatot is, ahogy türelmetlenül visszatolod, miközben olvasol.
Igen, csak téged. Szeretlek kívül és belül.
Szeretem, ahogy békében vagy önmagaddal, mégis képes vagy változni, szeretem, ahogy felfedezem új és újabb színeid. Szeretem határozottságod, gyengédséged, és azt ahogy a világra reagálsz. Még a rossz kedved, a morgásod, a türelmetlen reggeleket veled is szeretem.
Mélyen és egyszerűen, mindenféle felszínes sallang, ígérgetés és nagyjelenet nélkül. Szeretem, ahogy meghallod és érted a párnába elsuttogott álmaim, kezeled szédült hisztijeim, amiket sokszor még én magam sem értek. Szeretem, ahogy a tenyereden tartod a szívem, és gondolataid közt a nevem.
És szeretem, ó még mindig, évek után is ahogy kezed végigsimít a gerincem vonalán, hogy aztán megmutassa, a vágyat, az izzást, ami köztünk ég.
Mindig csak téged. Szeretlek.
És a képet is, amit elképzelek arról, hogy majd apa leszel. Arról, ahogy karjaidban tartod a kincsünk, akit óvó türelemmel nevelsz. Akinek a lépteit vigyázod, vágyait hallgatod. Aki majd úgyanúgy támaszkodhat rád, ahogy én teszem, mert te ott leszel. Erősen és határozottan, ahogyan azt egy apának kell.
Szeretlek.
A kezed, az arcod, komoly vonásaid. Képzeletbeli mosolyod hajlását, a szemedben megjelenő nevetést. Szeretem a szád sarkában kunkorodó ráncot, a borostád sercenését a tenyerem alatt.
Szeretlek, és ez mindig így marad.
EZ IS ÉRDEKELHET: EGY NAP MAJD RÁD TALÁL A SZERELEM