Van, mikor olyan érzések virágoznak ki szívemben, amiket képtelenség szavakba önteni. Ezért csak suta próbálkozásaim vannak, hogy leegyszerűsített képekbe öntsem szívem dobbanásait. A lélek hangjait sem vagyok képes papírra vetni, a szívét még kevésbé.
Hogyan mondjam el, milyen régóta vágyom arra, hogy szeressenek és milyen sokszor váltam ezért üressé?
Igaz, mindig is szerettem álmokat szőni emberek köré, mert hinni akartam bennük. Piedesztálra emeltem, majd letaszítottam őket onnan, hogy hol erősebbnek, hol gyengébbnek képzelhessek el mindenkit magam körül. Lelkekbe akartam ágyazni szívemet, pedig azt se tudtam, mire van szükségem. Nem riasztott vissza az sem, hogy bár mindenki szívét el tudtam olvasni, de az embereket csak homályosan láttam.
Éppen ezért hiába üldöztem őket, még ha utol is értem, nem ismertem fel senkit. Nekem csak álomképek voltak mindazok, akik történetesen hús-vér emberek is. Akkor is, mikor a testük adták nekem, s lelkük tartalmát óvták tőlem, mert ösztönösen érezték én többet akarok tőlük, mint, amit ők adni képesek.
Ez is érdekelhet: Az üresség érzete
Bukásra ítélt csatákat vívtam szerelemért, barátságért, szeretetért. Mindent elkövettem, hogy szíveket nyerjek meg magamnak, hogy lelkem békére leljen. Sosem jött el az, amire vágytam, mert mindig kívülről vártam szerethetőségem bizonyítékát. Pedig, ha magamat szeretem úgy, mint az árnyakat magam körül, már sokkal boldogabb ember lehetnék. Olyan, akinek csordultig tele lelke tarsolya és nem vágyik kétségbeesetten arra, hogy szeressék.
Ez is érdekelhet: A szeretetkoldus