Az éjszaka sötétsége csillagok nélkül terítette be szobánkat. A Hold elbújt. Csak a szél verdeste az ágakat az ablakunkhoz. Az esőcseppek némán csorogtak végig az üvegen. Látomásnak tűnt csupán a világ. Hajamat fülem mögé simogatta, homlokunk összeért, lélegzetének párája arcomba csapott.
– Gondolkodtam kettőnkön. – suttogta. – Minden az időzítésen múlik, és mi nem jókor találkoztunk.
Nem tudtam mit válaszoljak, hiszen épphogy földet értem kettőnk egyesüléséből. Még a forróság utolsó hullámait éreztem karjaiban, mikor elkezdett beszélni. Hogy nem a szerelem fogyott el benne irántam, abban biztos voltam. Pillanatokkal korábban olyan erősen ölelt, hogy szinte belefulladtam abba, ahogy testünket lelkünkkel akarta összeolvasztani.
Szerelem volt köztünk szinte első látásra, bár addig sosem hittem benne.
Igaz, egybekapcsolódásunk előtt pár évvel egyszer láttam őt és tudtam, dolgom lesz vele. Tudat alatt készültem is rá, hogy egyszer keresztezik útjaink egymást. Így természetes és magától értetődő volt, mikor belépett az életembe.
Ez is érdekelhet: Még dolgunk van egymással
Már harmadik szilveszterünk töltöttük együtt akkor. Ez a mondata mégis könnyeket csalt szemembe, mert tudtam igaza van. De szólni nem tudtam. Hiába mondtam volna bármit, így folytatta:
– A világ semmi kincséért sem csinálnám vissza a dolgokat. Az elmém is megbomlik, míg a testem neked felel. De mégis! Az én boldogságom félő, a te keserűségeddel végződne.
Szavait a vihar tombolása és dörgése kísérte.
– Félek. – csúszott ki számon, pedig csak a gyermeki énem rettegett.
– Látod? –kérdezte. – Az égzöngés és a villám sem érkezik egyszerre. Ilyenek vagyunk mi is. El kell válnunk egymástól most már, ez így nem fog működni.
Felültem az ágyon, magam köré csavartam a takarót. Hirtelen szégyellni kezdtem maga előtte, mintha én tettem volna valami rosszat. Ő is felült, hátulról átölelt és úgy mondta nekem.
– Belőled egy nap anya kell hogy legyen. És én ezt már nem adhatom meg neked.
Nem az első beszélgetésünk volt arról, hogy ő már nem ajándékozhat meg gyermekkel. De kész voltam érte lemondani erről, mert ő volt az egyetlen életem során, akitől el is tudtam volna egy ilyen csodát fogadni. Ám ő látta, tudta, hogy mennyire szeretem a kicsiket.
– Nem Anna. Belőled csodás anya lesz. Szeretlek, de el kell válnunk. Így is sok időt szántunk egymásra.
A vihar egyre erősebben tombolt odakint, testem megremegett.
– Nem. Nem. – ismételtem. De már nem felelt. Csak magához húzott, ölelt, s hagyta, hogy könnyeimmel eláztassam testét.
– Minden rendben lesz. – mondta. De másnap reggel eltűnt a szobából. Aztán az életemből is, örökre.
Ez is érdekelhet: Csak egyszer köszönök el