Tegnap láttam egy férfit a reptéren. Azt hittem te vagy az. Haja ugyanolyan kuszán állt, mint neked szokott, mikor reggel vizes kézzel felborzolod. Alakja robusztusabb volt, profilja keményebb ember benyomását keltette.
De az is lehet, hogy csak a fáradtság rajzolt arcára kiélezett kontúrokat a szeme köré és a szája szegletébe.
Ajka alig látszódott, úgy szorította össze őket, mint aki szitkot készül mondani. Vagy mintha keserű fájdalom hatolt volna szívébe, amit semennyi könny és ordítás nem moshat már ki belőle. Öt ember állt köztünk. Egy részem szeretett volna oda menni ahhoz az emberhez. De mégsem mertem. Túlságosan látszódott rajta, hogy csontjáig hatoló harag emészti, és utolsó erejével próbál uralkodni magán, hogy aztán a leroskadjon helyére a repülőgépen.
Néztem azt az embert, s próbáltam eldönteni, vajon tényleg téged látlak-e. Nyolc hónapja nem adtál már hírt magadról, s azóta elhomályosodott bennem alakod. Úgy viharzottál ki életemből, hogy közben mindent összetörtél, ami hozzád és hozzám tartozott. Még az emlékeim is törlődtek azonnal, elvitted azokat is magaddal, nehogy utánad sóhajtozzak.
Azzal kidobtál engem, az elhasznált, koszos zsebkendőt.
Pedig megosztottuk egymással legféltettebb titkaink is, mégsem volt ez elég. Hiába voltunk egymás támaszai, egy nap nem tudtam melletted lenni, és egy csekélységből drámát kanyarítottál végszóként.
„Többé ne keress!” – üvöltötted. Aztán bevágtad magad után az ajtót. Én betartottam a kérésed. Te voltál az utolsó lecke arról, hogy emelt fővel kell elfogadnom, ha nem kellek.
Így aztán azon már gyorsabban is tettem túl magam, hogy csak kapaszkodónak használtál. S, hogy mikor már nem voltam hasznodra, valami mondva csinált okkal, kidobtál. Akkor értettem meg, hogy tényleg igaz az: „akkor fordulnak el az emberek tőled, ha túl sokat tettél értük”. Azt hittem addig, ilyen nincs.
Aztán rájöttem, de van olyan, aki nem bírja el, ha valaki túl jól ismeri.
Az ellenőrző kapu után szem elől tévesztettem az embert, de aztán a dohányzóban, a füstfelhőben, megláttam újra az arcát. Te voltál az, olyan meggyötörten, hogy szerettem volna oda menni hozzád és pár vigasztaló szót mondani. Látható volt egész lényeden, hogy valakinek az elvesztése letaglózott. Nem volt rajtad fekete ruha, igaz, azt is tudtam, nem adsz ilyen külső rituálékra. Egy átbeszélgetett éjszakán suttogtad el, mikor szeretett nagyapád eltávozott az örök hómezőkre, akkor sem vetted magadra a gyász színét, mert nem akartad, hogy szánjanak.
Ez is érdekelhet: Idegenek az éjszakában
Megértettem, hogy most is valakit siratsz. Könnyek nélkül. Belülről emészt a fájdalom, de arcodat kezdte már ellazítani a második üveg sör. Sokan voltak körülötted. De senkire sem néztél. Megértettem. Neked most nem kell senki. Így gondolatban sok erőt és kitartást kívántam, s kiléptem az ajtón, hiszen mi egyszer már elköszöntünk egymástól…