Szerelem papírpohárban

Egyszer csak egy biciklis alól valahogy kiszaladt a kerékpárja. Hatalmasat esett. Helyette is felszisszentem, aztán bámultam, ahogy feltápászkodik. Ő leporolta magát aztán körülnézett. Talán megszokásból, talán, hogy megnézze hányan figyeltek fel az esésére.

Akkor vett észre engem az ablakban. És ott felejtette a pillantását.  Csak nézett, hosszú másodpercekig, én meg őt néztem. Aztán ő elmosolyodott, én meg kortyoltam zavaromban a kávémból, és visszahúzódtam.
Felpattant a biciklire és elkarikázott, de a vakító mosolya velem maradt egész nap.

Aztán másnap meglepve láttam, hogy a fának támaszkodva ott áll az ablak alatt, ott, ahol előző nap elesett. Két papírpohár volt nála, s mikor észrevett az ablakban, felém nyújtva a poharakat karjelzésekkel jelezte, menjek, igyak vele.
Nem mentem.
Akkor sem, s az azóta eltelt napokon sem.
De jól esett kinézni rá, s a mosolyával indítani minden napot.

Úgy zuhogott, mintha sosem akarna elállni a következő reggel. Már az ágyban fekve hallottam, s megmagyarázhatatlan szomorúságot éreztem. Magam sem értettem miért, hiszen kicsi korom óta vonzódtam az esőhöz. Most mégis letörten ballagtam a kávéfőzőhöz. Kinézve az ablakon hasított belém a felismerés: azért szomorodtam el az esőtől, mert tudtam, így ő nem lesz ott a fa alatt.

Nem is volt ott. Se ő, se a bicikli.

Butaság, de hiányzott. Pedig sosem beszéltünk, a nevét se tudtam, se azt, mit hallgat minden reggel a fülesben. Mégis, a napjaim része lett, hogy vele és a mosolyával indult a pörgés.

Morcos lettem. Ingerülten csaptam kiürült csészémet a mosogatóba, s távoztomban még utoljára kipillantottam.
Akkor érkezett futva, hatalmas fekete esőköpenybe burkolózva. Kezében a két ázott papírpohár. De mosolygott, és akkor már vigyorogtam én is, mint a vadalma. Tovaröppent a morcosságom.

Aztán nem jött többet.

Nap nap után vártam, hogy megjelenik.
Minden reggel 7 óra 30-kor ott álltam az ablakban és csak vártam. A biciklijét, a két papírpoharat és a csodás mosolyát, ami bearanyozta a napom.
Megfogadtam, ha még egyszer eljön, elfogadom a meghívást, s lemegyek hozzá. Tudni akartam, mit iszik, mi a neve, s mi szól a fülében minden reggel.

Vártam őt, de nem jött.

Hosszú órákat töltöttem azzal, hogy a közösségi oldalt böngésztem, helyi ismerőseim barátai közt kutatva, hátha megpillantom a képét, de nem találtam sehol.
Komplett idiótának tituláltam magam, aki belebolondult egy rögeszmébe, de azért minden reggel az ablakhoz mentem. Hátha…

És akkor 10 nyomorúságos nap után egyszer csak megint ott volt. Ő, a bicikli, a papírpoharak. És a vakító mosoly.

Kinéztem, ő intett, és én ezúttal bólintottam. Két perc múlva pedig ott álltam kockás pizsigatyában a fa alatt, kezemben a papírpohárral.
– Kávé. 2 cukorral. – mondta kellemes baritonnal. Bólintottam. 2 cukor, épp ahogy szeretem.
– Kolos vagyok. – hát akkor erre a kérdésemre is megkaptam a választ, gondoltam és még mindig nem szóltam egy szót sem.

Csak álltunk, kortyolva a kávét és mint két kuka kamasz bámultuk egymást. Végül nem bírtam tovább, megkérdeztem, mert egyszerűen tudnom kellett:
– Mi szól a fülesben? – mutattam a nyakában himbálózó fülhallgatóra.
– Francia nyelvlecke. – vigyorodott el.
Kiürült a pohár. Visszaadtam.
– Köszi a kávét. … Hát, szia!
– Szia! – mondta ő is.
Elindultam, s meg bírtam tenni 4 lépést, mielőtt visszafordultam.
– Holnap?
– Persze. Holnap. Ugyanekkor. Itt leszek!

És ott volt. És a mosolyától azóta is szép minden napom.

EZ IS ÉRDEKELHET:

A zöld szempár