Alig múlt egy éves, mikor édesapjától megkapta Jubilee-t, a plüssmajmot. Aligha sejtették, hogy ezzel megpecsételődik majd a sorsa – pedig pontosan ez történt.
Jane Goodall megváltoztatta a csimpánzok szokásairól és életviteléről való gondolkodásunkat, miközben alapított egy olyan intézményt, amely a környezetvédelem és bolygónk megmentése érdekében szorgoskodik, több mint 42 éve.
1934. április 3-án London szívében született egy kislány. Vallásos családba, ahol senki sem tanakodott előre azon, mi lesz ebből a gyermekből. Jane sorsát egy ártatlan ajándék mégis előrevetítette. Véletlen volt, vagy maga a végzet, hogy apjától totyogós korában egy plüssmajmot kapott?
Még csak 5 éves volt, mikor kitört a II. világháború. De az iszonyat, a rettegés, az éhezés mély nyomot hagyott benne egész életére. Ugyanakkor az is, hogy nagymamája otthonában nőhetett fel. Szülei 12 éves korában elváltak, s ő a Dzsungel könyve és Tarzan könyvekkel egy magas fára mászva képzelte bele magát Afrika csodákkal teli világába.
A fenti irodalmak hatására elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, megnézi hol élt Tarzan és Maugli. Ám hiába végzett kitűnő eredménnyel a középiskolában, mégsem tudott egyetemre menni. Nem volt rá pénz, így anyja javaslatára titkárnőnek kezdett tanulni – mert azzal is sokfelé eljuthat a világban –, és mellette angol irodalmat, újságírást és teozófiát hallgatott.
Első munkájaként orvos nagybátyja titkárnője lett, így sokat tanult az orvostudományról. Aztán rövid ideig egy dokumentumfilmes stúdióban dolgozott, majd egy múzeumba került. Még csak 20 éves volt, mikor egyik volt osztálytársnője meghívta Afrikába, ahol szüleivel nyaralt. Jane csapot-papot hátrahagyott; elment pincérnőnek, hogy megkeresse a hajóút árát, aztán elutazott álmai országába.
Pár héttel később már munkába is állt egy múzeumban. Nagybátyja elintézte neki, hogy ne függjön másoktól sokáig.
Egy partin hallott először Louis Leakey professzorról, a kiváló antropológusról. Felkereste őt, aki pár órás beszélgetés után munkát ajánlott neki, így a lány hamarosan a huszadik század egyik legjelentősebb kutatója mellett dolgozott, mint személyi titkárnő.
Éjszakákon át beszélgetettek a darwinizmusról, a vallásos kutatókról. Hamar kiderült, hogy Leakey úgy véli, nem elég az előemberek csontjait kutatni és vizsgálni, hogy megismerhessük az emberiség fejlődéstörténetét. Véleménye az volt, hogy a ma élő majmokat is tanulmányozni kellene ahhoz hogy megértsük, hogyan lettünk mi a „legintelligensebb” faj. Addig-addig beszélt, míg Jane óriási elhivatottságot kezdett érezni a téma iránt, aztán egy nap Leakey azt mondta neki, menjen Gombe-ba a csimpánzok közé, és figyelje meg őket.
A még mindig csak 20 éves lány szóhoz sem jutott. Semmiféle tanulmányt nem folytatott csimpánzokról azelőtt. Persze könyveket olvasott róluk és Afrikáról, de ennél tovább nem jutott. Ez viszont Leakey szemében előny volt, nem hátrány, így Jane elvállalta a megbízást. Miután megbeszélték a részleteket és megkapták a támogatást a kutatáshoz, Jane anyjával elindult Tanzániába a Gombe Nemzeti Parkba. Néhány hét alatt rálelt a csimpánzokra. Egy évnek kellett eltelnie, hogy az állatok 100 méternél közelebb engedjék. Addigra szokták meg a „fehér majmot”, aki éjjel-nappal követte őket.
Jane elnevezte a csimpánzokat és emberi érzelmekkel ruházta fel őket , ami szembement az akkori tudományos szemlélettel – erről persze ő mit sem tudott. Aztán rájött, hogy a csimpánzok kezdetleges szerszámokat készítenek és képesek kimutatni a kötődés, a gyász, az öröm vagy épp a bánat érzelmeit.
1964-re annyi információval gazdagította a legközelebbi rokonainkról szóló tudásanyagot, hogy kirendeltek mellé néhány diákot és a National Geographic Society küldött fotóst neki munkája dokumentálásához.
A fotós, Hugo van Lawick aztán a férje lett. Jane visszament Cambridge-be, ledoktorált, hogy a tudományos világ komolyan vegye. Utána rögtön előadásokat kezdett tartani. Eközben továbbra is járt a Gombe-i csimpánzokhoz. Született egy fia, majd végignézte az egyetlen dokumentált csimpánz polgárháborút. Kiderült, hogy a vegetáriánusnak hitt majmok bizony esznek húst is sőt, ha egyáltalán nincs mit enniük, akár saját kölykeiket is. Ezen felfedezések közben egyre csak nőtt és fejlődött Jane kutatóállomása, megannyi új diákot és tudóst vonzva. S bár karrierje szárnyalt, az évtized végén elvált férjétől; azért jó barátok maradtak.
Sokáig nem maradt egyedül, mert hozzáment Derek Brycesonhoz, a tanzániai parlament tagjához és az ország nemzeti parkjainak igazgatójához, akit öt évvel később elvesztett gyomorrák miatt. Jane ekkor már járta a világot és egyre többször figyelt fel rá, hogy milyen nagy a baj. A vietnámi háború, a légszennyezés, a túlnépesedés és a globális felmelegedés következményeivel maga is találkozott azzal együtt, hogy Afrikában az általa kiépített kutatóközpont területe mellett húzódó őserdők mérete századára csökkent 1960 és 1997 között. Egyre jobban aggasztotta mindez, ezért létrehozta a Jane Goodall Intézetet, amely a környezetvédelem és bolygónk megmentésén fáradozik azóta is.
Ennek része a Rügyek és Gyökerek, amely a világ fiataljait fogja össze. Jane szerint az ifjúságot kell megtanítani arra, hogyan tudják felelősségteljesen átvenni a bolygót tőlünk, ezért környezettudatos életmódra nevelnek a Föld több mint 100 országában. Az állatkísérletek betiltásán, a globális felmelegedés csökkentésének lehetőségein és környezetvédelemre szolgáló alternatívák felfedezésén is fáradozik. Még ma, 85 éves korában is 300 napot tölt azzal, hogy járja a világot és előadásokat tart a csimpánzok, az emberek és bolygónk védelme érdekében.
EZ IS ÉRDEKELHET: