Szerelmesnek lenni, boldog párkapcsolatban élni nagyon jó. Amikor megvan az összhang és vidáman telik az együtt töltött idő. Később azonban jó lenne még többet tudni a szeretett félről – például megismerni, kik a barátai, milyen az ő társasága.
Akik, bizony, nem mindig ugyanolyan szimpatikusak, mint ő maga.
Amíg „csak” találkozók vannak
Addig ez nem biztos, hogy olyan nagy súllyal felmerül. Hiszen, akik még a szülői fészekből indulnak a szerelmükkel találkozni, jobbára inkább kettesben töltik az időt. A baráti társaság, a velük tervezett program lehet akár külön időtöltése is a pár tagjainak – hiszen, a kapcsolatok elején a barátok általában „ráérnek”.
A puding próbája az evés
Aztán megtörténik a bemutatás – nemcsak a szülőknek, hanem a haveroknak, barátnőknek, esetlegesen a munkahelyen kialakult, már-már baráti társaságnak is. És ekkor néz néha értetlenül az „újonc”, hogy az ő párja hogyan kedvelheti ezeket az embereket? Természetesen nem szól, próbál belesimulni a társaságba, elvegyülni, felvenni a fonalat a beszélgetésekben – de van, hogy ez egyáltalán nem sikerül. Másodszorra sem. És utána sem.
Ki vagy te?
Akár ez a kérdés is felmerülhet, amikor rácsodálkozunk arra, hogy a párunk baráti köre merőben más stílusú, temperamentumú, mint amilyennek őt megismertük. És mégis, ő jól érzi magát velük.
A férfiak talán sokkal könnyebben, rugalmasabban kezelik, ha a barátnőjük társasága nem az ő világuk. Meg is mondják, hogy „Szívem, nem bírom őket – te menj nyugodtan, érezd magad jól velük – csak nekem ne kelljen”. Persze, van, aki kritikus, és nem állja meg megjegyzés nélkül, ha a barátnője/felesége az ominózus társasággal találkozik. De a legtöbbször igazán nagy ügyet nem csinálnak belőle.
A nők inkább beleállnak – persze, azért ez is természetfüggő. De felőlük gyakrabban hallani arról, hogy ebben a témában megjelenik akár az érzelmi zsarolás is: „Persze, inkább velük vagy, velem nem foglalkozol!” Ha pedig a férfi azt mondja, akkor menjenek együtt, arra az a válasz: „Azt aztán nem, tudod, hogy ki nem állhatom a kedves barátaidat!”
Nem vagyunk egyformák
– Nem értettem, mit szeret rajtuk – mondja a 35 éves Anita, aki őszintén elcsodálkozott, mikor a férje először mesélt neki az új munkahelyi társaságról. – Már a megismerkedésünkkor határozott véleménye volt arról, hogy milyen típusú embereket kedvel – és ehhez tartotta is magát. Nem volt sok barátja – de akik voltak, velük én is jóban lettem. Aztán ő is az enyémekkel, úgyhogy semmilyen feszültség nem volt köztünk ebben a tekintetben. Nem úgy az új munkahelyen… Úgy indult, hogy programokat szerveztek. Jó, menjen. De egyre többet – és amiket mesélt, azon csak kapkodtam a fejem. Semmi ordenáré vagy ilyesmi, de sokszor a sznobság csúcsa volt, ahogyan ezek az emberek az időt töltötték, amilyen stílusban megnyilvánultak. Mindamellett sokszor késtek, vagy a megbeszélt találkozó előtt mondta le a programot a fél társaság – de ő, a férjem, mégis ment, ha hívták. Az elején, szó szerint hisztiztem, hogy hogy lehet együtt velük? Nem látja, hogy ellentmond önmagának? Mit szeret rajtuk? Persze, nem volt egyértelmű válasza. Azt tudtam, hogy abból a szempontból fontosak neki, hogy néhány nagy és sikeres munkán voltak túl a csapattal. De akkor is. Én voltam, aki állandóan megjegyzéseket tettem, ha velük találkozott. Az elején még mesélt, hogy ki, mint mondott, mi volt – de szerintem elege lett a cinikus megjegyzéseimből – mosolyog. – Ma már tudom, hogy az is volt a bajom, hogy akkoriban én sem voltam rendben magammal, és rajta töltöttem ki a mérgemet, miközben otthon, velem, a családdal ugyanaz a kedves ember maradt. De nem értettem, hogy mit eszik rajtuk? Idővel aztán rendeztem a dolgaimat és tudomásiul vettem, hogy neki, valamiért, nem okoz gondot az a miliő, ő jókat szórakozik a trendi kollégákon, a rongyrázáson, amit művelnek. Arra kellett rájönnöm, hogy ettől ő nem lesz olyan. És amúgy pedig, miért kéne úgy viselkednie mindenben, mindenhol, miért kellene csak azokkal időt töltenie, ami, aki nekem is bejön? Azóta is járkálnak, hol ide, hol oda, vitorlázni, kiállításokra például. De azt látom, hogy ő is szelektál, és ahová nincs kedve menni, vagy nekünk, közösen sokkal jobb programunk van, akkor egyértelmű, hogy a kollégákat mondja le. Beletelt néhány évbe, hogy ne menjünk egymás agyára – főleg én az övére – ezzel. Most is kiráz a hideg attól a társaságtól – de ma már, a korábbi kirohanások helyett egy-két mondatban elintézem, ha róluk van szó. A véleményem nem változott – de már nem akarok mindent én meghatározni.
Az önértékelés lenne a kulcs?
Talán, abból is fakad a sok ellentét a másik barátaival, ismerőseivel szemben, hogy a párok tagjai nem bíznak magukban. Ezért sokszor, akár nem is tudatosan, de a belső bizonytalanságból fakadóan akarják még azt is megmondani a másiknak, hogy kivel barátkozzon és kivel ne.
A párunk, a szerelmünk, nem a másolatunk. Persze, a hasonlóság, a közös ízlés biztosan nagyobb arányban megvan, mint a különbségek. De azok is ott vannak. Valahogyan ezt lenne jó beépíteni a közös életbe – hogy a kapcsolat szabadságot, örömet adjon, ne pedig egy láthatatlan ketrec legyen, ami szabályok és elvárások helyszíne.
Nyitókép: Image by Freepik
EZ IS ÉRDEKELHET: