Én tőled vártam mindent. Hittem, azzal, hogy találkoztunk, eljött számomra a boldogság ideje.
Tény, hogy nem volt zökkenőmentes a dolog – te egy ellaposodó párkapcsolatban éltél, én jó ideje a váláson gondolkoztam, de még nem léptem. Még nem lépett egyikünk sem.
A találkozással aztán kisütött a nap, újra élni kezdtem, láttam, ahogy a szürkeség után megjelennek a színek az életemben, a lelkemben. Újra egy szép nőt láttam a tükörben, akit elismernek, aki ér valamit, aki meg tudja valósítani, amit kigondol. Aki jó, aki értékes.
Lubickoltam ebben az újdonság-tengerben, megéreztem, milyen úgy létezni, ha szeretnek.
Legalábbis én úgy éreztem, hogy szeretnek. Úgy gondoltam, hogy szeretnek. Azt akartam, hogy szeretve legyek. És ezen kívül nem volt más.
Jó ideig elég volt a heti néhány alkalom, amikor találkoztunk. A köztes időszakban is sziporkáztam, tudtam jókedvvel tenni a dolgaimat, már nem keserített el annyira, ami otthon volt. Hamarosan úgyis vége. Mert idővel veled leszek. Ilyen tűz nem lehet két ember között anélkül, hogy ne lenne folytatása. Hogy ne együtt legyen folytatása. Ebben biztos voltam.
Két év után kicsit már kevésnek bizonyult az a néhány alkalom – amiből sokszor heti egy lett, mert… Mert úgy alakult az életed, mert sok volt a munkád, mert nem akartad bántani a kissé depressziós barátnődet. Bennem még égett a vágy – de nem a jelené, a jövőé inkább. A múlt alapján. Főleg az töltött el örömmel, bizakodással, ha arra gondoltam, mi lehet majd belőlünk. Ha együtt leszünk.
Kicsit ugyan megkopott az önbizalmam – vagy legalábbis lecsökkent azokra a hetekre, amikor azért tudtunk találkozni. Megjelent a kétség, hogy jó vagyok-e még neked, hogy ha nem érsz rá, miattam van-e? Azon rágódtam, hogy ha nem üzensz, az valamiféle bosszú vagy nemtörődömség? Aztán, amikor beszéltünk, és elmesélted, mi és hogy volt, rájöttem, hogy teljesen abszurd, amit képzelgek.
Aki tudott rólad, azt tanácsolta, jobb, ha abbahagyom ezt a kapcsolatot – hiszen tulajdonképpen nem ígértél semmit. Én terveztem meg a közös életet, az én szemem előtt játszódik a mi filmünk, amiben csak két főszereplő van. Nem négy, mint itt, a valóságban.
Rájöttem, hogy te lettél a cél, a táplálék, tőled függött, hogyan láttam a világot. Már ha láttam. Mert ha nem találkoztunk, ha kimarad egy-két hét, teljesen elvesztem. Aztán, ha összejött, és újra együtt voltunk – olyankor tudtam, hogy ez a jó, ez a vágyálmom, nekem ez a tökéletes.
De a mostani év már szinte mindig így telik. Hullámzással. Bizonytalansággal. Mégis, te nem mondtad egyszer sem, hogy hagyjuk abba. Én pedig nem merem, még akkor sem, ha néha már haragszom. Mert te vagy, aki megmutatta napot, a levegőt, a szabadságot, az életet! Veled van mosoly, jövő, én veled, általad, melletted létezem!
A jó napokon.
Amelyekből egyre kevesebb van. Amelyeket, talán már nem is tudok úgy élvezni – mert mi lesz, amikor elköszönünk? Találkozunk még? Vagy most döntesz úgy, hogy inkább hagyjuk? Azon gondolkozom, hogy a szemedben vajon szép vagyok még, olyan, akire azt mondtad, tökéletes? Vagy az utóbbi három év talán kezd elég lenni?
Van más? Lesz más? Hogyan nézzek előre, amikor mindig csak addig látok, ahol te állsz?
Nem tartottam magam soha sokra. Voltak érdemeim – de egyik sem különös. Szerintem. Mégis, ott volt az az érzés, hogy ennél több is lehetek.
Aztán a kis semmiből valaki lettem, mert feltűntem neked, mert megszólítottál, mert izgalmasnak találtál, mert felemeltél. Ami a csoda volt nekem.
Most viszont, lassan már az sem vagyok, akinek ott, a kávézóban szóltál, hogy a pulton felejtette a telefonját. Akinek élményei ugyan nem, de illúziói még voltak.
Azóta jártam a csúcson, kaptam élményeket. Általad. Veled.
Viszont, jó ideje csak lefelé jövök, azt is egyedül. És a korábbi, akár gyerekesnek tűnő illúziók helyett a megélt, imádott, öröknek hitt emlékek jönnek csak velem. Amelyek sehova nem visznek.
Nemrég királynővé tettél – most viszont már nem tudom, ki vagyok.
Nyitókép: Image by Freepik
Ha tetszett a cikk, támogatásoddal kifejezheted tetszésed, és segítheted munkánkat. KATTINTS IDE! Köszönjük!
EZ IS ÉRDEKELHET: