Megannyi sztereotípia él még ma is a fejekben, ha bántalmazott kapcsolatokról esik szó. Nő a férfit, férfi a nőt… és az áldozatokon túl ott a soha nem gyógyuló heg, ami stigmaként ég beléjük.
De kik ők?
A kérdés legalább annyira fontos, mint amennyire bagatellnek tűnik. Míg egykoron könnyen hihettük, hogy a bántalmazott kapcsolatokban élők a társadalom peremén élők, ma már kijelenthetjük, megtaláljuk őket a bírói pulpituson, a bankban, tanárként vagy épp a műtőasztal mellett állva, operáció közben neves és elismert orvosként is.
Ma őket mutatom be, a nevüket megmásítva, annak érdekében, hogy a szégyen, ami ok nélkül égett a lelkükbe, láthatatlanul gyógyulhasson tovább.
Anna bírónő, immár több mint 10 éve hozza meg a döntéseket, első ránézésre magabiztos asszony, aki képes ítéletet hirdetni, de a saját élete felett mindig kudarcot vall.
Tudod az a legnagyobb kudarcom, hogy nem vagyok erős. Tényleg nem. Pedig minden annyira szépen indult. Péter (nevezzük így) ügyész, én bíró. Együtt éltünk már két évet, mielőtt összeházasodtunk, és azt kell mondjam, az együttélés maga volt a csoda. Megértő, támogató férfi volt mellettem, aki ha későn végeztem eljött elém, vacsorát készített, és aki hálás volt akkor, ha lebetegedett és gyógyszert vittem neki az ágyba. Tudtam, éreztem, hogy ő lesz a végállomás. Soha nem volt féltékeny, és én sem. Egyszerűen tudtam, hogy összetartozunk.
A baj a házassággal kezdődött, azaz már az esküvőn nem úgy viselkedett, ahogy megszokhattam előtte. Voltak pikírt megjegyzései, szerinte a mennyasszonyi ruha dekoltázsrésze kihívó volt, de azt gondoltam, biztosan nagyon izgul, és kell valaki, akin ezt levezetheti, így nem is foglalkoztam vele.
Az első pofon a nászutunk után csattant, amikor meg mertem jegyezni, hogy az egyik filmben Richard Gere nagyot alakított. Semmi előzménye nem volt, de tényleg nem. Este volt, együtt ettünk a tévé előtt, és megnéztünk egy filmet. Tetszett és megemlítettem, hogy milyen nagyszerű színész Gere, mint eddig minden filmben, amit tőle láttam. Egyetlen pillanat alatt fordult ki önmagából, és lekevert egy hatalmas pofont. Még most is érzem a vér ízét a számban. Hirtelen azt sem tudtam mi történik velem, velünk.
Emlékszem zokogni kezdtem, fel sem fogtam, mi történik körülöttem. Ő nem szólt semmit, kivonult a kanapéra és ott aludt. Én pedig a hálószobában sírtam álomba magam. Nem értettem semmit. Majd reggel gépiesen felébredtem, kávét főztem, neki is, de nem szóltam semmit. Soha nem felejtem el, oda jött hozzám, hátulról átölelt, és annyit mondott, nem tudja mi történt vele, de annyira őrülten szeret, hogy hirtelen elvesztette a fejét, amikor meghallotta, hogy „az a pasi bejön nekem”.
Nem értettem, kutattam az agyamban egész nap, hol volt a vakfolt, amit nem vettem észre, és csak abba tudtam kapaszkodni, hogy szeret, hogy ennyire szeret. Érted? Annyira szeret, hogy megver. Így éltünk házasságban még három évet. Megütött, ha egy férfi kinyitotta előttem az üzlet ajtaját, megütött, ha a szomszéd rám köszönt, és mindig az volt a magyarázat, hogy elveszem az eszét, annyira szeret. Egy darabig ez a magyarázat annyira biztonságos volt, mint egy hatalmas dunna, ami alatt jó elveszni kislányként, de aztán egyre inkább éreztem, nem vagyok normális.
Egy idő után már nem csak pofont kaptam, hanem rángatta a hajam, levert a földre, és volt, hogy belém is rúgott, másnap pedig mentünk dolgozni. El nem tudom mondani mit éltem át nap, mint nap.
Család és barátok?
Ugyan már, ne viccelj. Senkit nem tűrtem meg magam mellett, aki láthatta volna a szégyenem. Mindenkit elüldöztem magam mellől, aki akár egy pillanatig is észrevehette volna mindazt a poklot, amiben élek. Ők azt hitték a boldogság és a férjezett élet tesz elérhetetlenné, én pedig a szégyenben fürdőztem minden reggel és minden éjjel.
Egyik nap a kollégám egy olyan asszony ügyét tárgyalta, aki megölte a férjét. Beszélgettünk az ügyről, a bizonyító eljárásról, magáról a bizonyítékokról, és azt éreztem, hogy iszonyatos pánik tör rám. Nem kaptam levegőt. Olyan szavak, mozdulatok játszódtak le bennem az ismeretlen, embert ölő asszony személyében, amiről tudtam, hogy magam látom a helyzetben. Tudtam, hogy erre egyetlen pillanat alatt én is képessé válnék, nem ma, de holnap vagy holnapután biztosan.
Emlékszem, aznap szóltam, hogy nem tudok tovább dolgozni, biztosan összeszedtem valami vírust, felhívtam azokat a barátaimat, családtagjaimat, akiknek csalódást okoztam, és mindenkinek egyetlen mondatot mondtam: Tudom, hogy nem érdemlem meg, de szükségem van rád. Emlékszem, az egyik barátnőmhöz mentem fel, aki addigra összecsődítette a testvérem, a többi, általa is ismert baráti társaságom, és senki nem szólt egy büdös szót sem, csak megöleltek, főztek nekem egy teát és megszervezték az életem.
Soha többé nem tettem be a lábam a lakásba, soha többé nem hordtam azokat a ruhákat, és a válás után – ahová sosem mentem egyedül -, soha többé nem láttam Pétert. Azóta pszichológushoz járok, immár harmadik éve, de el nem tudom képzelni, hogy bárki közel kerüljön hozzám. Azt hiszem a hitet verte ki belőlem.
Dr. Kiss Boglárka pszichológus szerint nem egyedi az eset. A férfi beteges féltékenysége – melyet szeretetnek álcáz, sőt mi több, ő maga annak is érez – eredményezte ezt a helyzetet.
A kérdés nem az, miért történik meg ez velünk, hanem az, miért hagyjuk, miért maradunk benne olyan sokáig. Persze egyénenként eltérő a magyarázat, a szégyen, az alacsony önértékelés, gyermekkori trauma, azt azonban meg kell értenünk, ahol elcsattan az első pofon, ott utána követni fogja a többi is, és bizony a tettlegességet elszenvedni csak még mélyebbre taszítja az embert az önértékelésben, és gátolja magát a lépést is.
Zsolt, ismét csak én adtam a nevet, egy bankban dolgozik, felsővezetőként. Jól szituált, jól keres és amikor személyesen találkoztunk és láttam a bank előtt elköszönni a munkatársaitól, észre vehető volt, hogy mindenki barátként tekint rá. Mosolyogtak, viccelődtek még egyet a hosszú nap után, majd mi Zsolttal a Margit-sziget felé vettük az irányt. Megérkezve nagyon nehezen találta a szavakat, amit nem csodálok, hiszen most, ebben a pillanatban is a pokolban él.
Egyetlen gyermekünk van, Iza, négyéves múlt. A feleségem közel negyven. Nem volt egetverő szerelem a házasságunk előtt sem, de mind a ketten meg akartunk állapodni, így amikor megtudtuk, hogy várandós lett a lányunkkal, elvittem Párizsba, letérdeltem elé és megkértem a kezét.
Gyönyörű esküvőnk volt, és álomszép életünk. Két évvel ezelőtt kezdődött igazán minden probléma. A terhesség alatt közel húsz kilót hízott, és bár nekem ez semmi problémát nem okozott, a feleségem rondának, kövérnek látta magát, és ezzel egyidőben elkezdte gyűlölni azokat, akik csak egy dekával is könnyebbek voltak nála. Ez nem volt nehéz, mert bánatában csokit evett, cukros üdítőket ivott, és bár mindent elkövettem annak érdekében, hogy a kislányunk mellett legyen ideje magára is, semmi nem segített.
A féltékenység hurrikánként robbant be az életünkbe. A titkárnőmet, aki akkor 35 éves volt, át kellett helyeztetni, mert a feleségem szerint egy ribanc, és biztosan viszonyom van vele. Utána jött egy másik nő, ő szintén nem felelt meg neki, most egy férfi titkárom van, pont egy hete hallottam egy átordított éjszaka közben, hogy biztosan meleg vagyok.
Arról már álmodni sem merek, hogy pihenjek, hogy elmenjek a barátaimmal egy sörre, akiknek egyébként nem győzök hazudni az idilli házasságomról, a feleségemről, aki „olyan szép, hogy elmehetne plus size modellnek is, mert neki ez is jól áll, és imádok otthon lenni, mert a feleségem megteremti számomra mindazt, amit a családról gondolok”. Ilyen és ehhez hasonló mondatok hagyják el a számat, ha véletlenül összefutunk pár percre, és lehet, hogy csak beképzelem, de érzem, hogy egy szavamat sem hiszik el. Én pedig minden egyes találkozó alatt piszok nagy erőfeszítéseket teszek, hogy higgyenek nekem, miközben érzem, hogy ég az arcom.
Hát kinek mondhatnám el, hogy a múltkor hozzám vágta a tányért, tele forró levessel? Vagy, hogy már nem merek tévét nézni, mert a tamponreklám színésznője is egy utolsó rongy, és biztosan azzal tölteném az időmet, ahelyett, hogy a családdal lennék, de bezzeg gyereket csinálni azt tudtam….
És Iza közben mindent hall, és ami a legfájóbb, már nem érdekli. Már nem zavarja. Ha az anyja ordít, megvonja a vállát, és bemegy a szobába. Oly sokszor érzem benne, hogy sajnál, és olyan sokszor azt, hogy lenéz engem, mert gyáva vagyok. Egyre többször mondja nekem, hogy „apa te ezt nem tudod” vagy, hogy „ne szólj bele”, „semmi közöd hozzá”, „anya a főnök”. Én pedig csak ülök megrendülten, és nem tudom merre van az irány.
Most pszichológushoz járok, szigorúan a főnökeim tudtával és engedélyével, munkaidőben, hogy le ne bukjak, és felvettem a kapcsolatot egy ügyvéddel, hogy tudjam, milyen lehetőségeim vannak, hogy Izát ne hagyjam magára ebben a helyzetben, hiszen ő lesz az igazi vesztese ennek az egésznek. Érzem, ha így maradok nem élem túl, mert ez minden, csak nem élet.
A pszichológus szerint amikor egy férfi kerül a bántalmazott szerepbe, hatványozottabb a szégyen, már ha lehet azt fokozni. Eleve maga a tudat, hogy az erős, életerős férfit megveri, meggyalázza a nő, egyfajta ambivalenciát okoz, itt pedig a folyamatos lelki terror is hatalmas szerepet játszik, hiszen Zsoltot tette felelőssé a feleség azért, amiért elhízott és nem érzi magát nőnek. Ezt pedig a viselkedésével is alátámasztja. Ha nem érzem magam nőnek, nem is kell úgy viselkednem, és előhozott egy újabb szerepet, egy különös férfi mintát, ami nem testesíti meg azokat a jellemzőket, melyeket egy egészséges nő keresne egy egészséges férfiban, hiszen ebben az esetben a nő a kétlábon járó agressziót testesíti meg.
Természetesen, mint mindenből, ebből a helyzetből is van kiút, melyet Zsolt gyönyörűen el is kezdett végigjárni, ehhez pedig hatalmas szeretetre van szüksége, melyet a lányában talál meg. Éppen ezért lehetséges, hogy a kislány pimasz kis gesztusai nem bántják meg az édesapát, mert tudja, mintát követ, azt mondja, amit otthon hall.
Vég nélküli történetfonálként hozhatnám még az orvosfeleség történetét is, aki jelen pillanatban is a bántalmazott kapcsolatában él, aki kétségbeesésében hiába hívta a NANE segélykérő számát, senki nem felelt (jómagam is próbálkoztam, valóban elérhetetlenek voltak a megadott időszakban), és a közel 50 éves főorvosasszony olyannyira magányos, hogy esténként bort iszik és álomba sírja magát, majd reggel ismét felébred, és felöltve a legszebb mosolyát lép ki az ajtón, hátrahagyva a maga poklát.
Egy dolog azonban bizonyos. Nincsennek sem egzisztenciális, sem faji, nemi megkötései az agressziónak, ahogyan a szégyennek sem. Egyszerűen csak jön. Senkinek nincs az arcára írva, sőt! Ha jobban belegondolunk, minden kiderült esetben a bántalmazóról azt mondják a barátok, munkatársak, rokonok, hogy mennyire kedves, jóravaló személy, hogy elképzelhetetlennek tartják, hogy ilyen megtörténhetett, hiszen „olyan szépen éltek.”
Todorovits Rea
nyitókép: Image by freestockcenter on Freepik
Ha tetszett a cikk, támogatásoddal kifejezheted tetszésed, és segítheted munkánkat.
KATTINTS IDE!
Köszönjük!
EZ IS ÉRDEKELHET: