Ismerős a kép? A férfi fáradtan hazaér a munkából, a felesége pedig számon kéri, amiért keveset foglalkozik a gyerekekkel…
A rövid szemrehányásból vita kerekedik, míg végül a férj inkább az udvaron üti el az időt. Folytatja a kerítés javítását, levágja a fák túllógó ágait… egyszóval keres valami kétkezi tennivalót. Eközben a párja jobbára magában dühöng. Visszamegy a gyerekekhez, és bár mindig családot szeretett volna, és imádja is őket, nem szeretne mást, mint egy kis levegőt.
Sosem ülnek le beszélgetni, nem osztják meg egymással, mi játszódik le bennük. A nő épp ezt hiányolja – úgy érzi, egyedül maradt a család összetartásában. Végül a felgyülemlett keserűsége kirobban, és kitör az újabb vita. Sovány vigaszként a többi anyukának panaszolja el a gondjait a játszótéren. Ők megértik, hiszen nagyon hasonló cipőben járnak.
A mai férfiaknak nincs könnyű dolga, amikor szembesülnek a modern nők elvárásaival. Erre ugyanis aligha készítették fel őket.
Mi, a mai harmincas-negyvenes korosztály két világ között rekedtünk. Olyan szülők gyermekei vagyunk, ahol az apa elsősorban a kenyérkereső szerepét látta el. A család szeretete, a gondoskodás egy férfi számára általában abban merült ki, hogy a gyerekek tisztességes ruhában jártak, mindig volt étel az asztalon és néha még nyaralásra, vagy épp egy fagylaltra is futotta. Amivel alapvetően semmi baj nincs. Csakhogy, eközben a világ felgyorsult, az elvárások egyik napról a másikra megváltoztak. A nők elvárásai éppúgy, mint a társadalomé. És bár sokan elintézik annyival, hogy „jó dolgukban nem is tudják, mit akarjanak még”, ez nem olyan egyszerű helyzet, amit egy demagóg félmondattal helyére lehetne tenni.
Ma már a munkavállalás a nők esetében lehetőségből elvárássá nőtte ki magát. Egy szakmájában sikeres, intelligens csaj épp olyan imponáló jelenség, mint egy férfi. Az erősebbik nem hozzáállása is változott. A férfiak közül is egyre kevesebben vállalkoznak rá, hogy az egyetlen kereső szerepét töltsék be.
Alapvető, hogy ennyi változás mellett a nők elképzelései is változzanak, formálódjanak.
Már nem csak egy erős kenyérkeresőt szeretnének maguk mellé, hanem egy érzelmi társat is. És itt jön a probléma – a férfiakat erre nem készítették fel. A gyereknevelésben még mindig elterjedt szokás, hogy a lányokat jobban óvják, babusgatják, vigasztalják, míg, ha egy kisfiú sír, sokan elintézik annyival „katona dolog”.
Az a férfi is így nőtt fel, – vagy talán még szikárabban, – akin a nő számon kéri, miért nem játszik a gyerekekkel. Nyilván a szülei nem voltak kegyetlen szörnyetegek, sőt, valószínűleg, nagyon is szerették. Egyszerűen csak tartották magukat az általuk aranyszabálynak vélt frázishoz; a fiúk nem sírnak, a szülők pedig nem játszópajtásnak vannak mellettük.
Vagy valami egészen másról van szó? Arról, hogy a mai férfiakat megtanították felelősen élni, de az érzelmeik kimutatására, megfelelő kommunikálására már kevésbé?
Az érzelmek kimutatása tanulható. Ahogy az a türelem is, amivel egy mai nő hozzáállhat(na) az ilyen helyzetekhez. Hiszen, bármennyire is keményfejű vagy épp megközelíthetetlen olykor a párja, ő az a férfi, akit választott.
Ahogy a férfi segít megjavítani a kerítést és metszeni a fákat, úgy a nő is segíthet neki. Szemrehányások, támadások helyett kitartó türelemmel megmutathatja, mit vár a partnerétől. Éreztetve, hogy ettől senki nem lesz kevésbé férfi – még akkor sem, ha olykor sírni látja. Hiszen ezek a pillanatok éppúgy az intimitást erősítik, mint egy forró ölelés.
Vura Hajni
nyitókép: Image by Freepik
Ha tetszett a cikk, támogatásoddal kifejezheted tetszésed, és segítheted munkánkat.
KATTINTS IDE!
Köszönjük!
EZ IS ÉRDEKELHET: