Mikor megismertem, jó humorú, egyenes, őszinte férfi benyomását keltette. Látszólag nem áltatott; kerek-perec kimondta, hogy nem akar komoly kapcsolatot, viszont, ha egy lazább viszonyban benne lennék, örömmel találkozna még velem.
Ha valaki azt mondja nekem pár évvel azelőtt, hogy belemegyek ilyesmibe, valószínűleg képen röhögöm. De akkor volt egy éve, hogy elváltam. Nem volt sok férfi az életemben, és éppen az érzelmi sérülésektől besokallt fázisomat éltem.
Ez a srác szimpatikus és vonzó volt. „Végülis…miért ne?”
De más oka is volt, amiért belementem a dologba. Úgy éreztem, a pasiban több van ennél. A gondolataink nem csak a szex körül forogtak; művelt volt, intelligens, órákig tudtunk üldögélni egy kávé mellett, és akár a semmin is nevetni.
Akkor még nem tudtam, mire mondok igent.
A kölcsönös vonzalmunk szinte tapintható volt, és egyik találkánk alkalmával végül ki is bökte, amire már – hogy őszinte legyek, – régóta számítottam. Komolyabban szerette volna folytatni velem. Nem csak meggyőző volt, hanem egyenesen meghatott. Tíz centivel a föld felett jártam, utoljára a házasságom elején éreztem hasonlót.
De aztán derült égből jött az első pofon. Vagy inkább a nagy semmi, ugyanis hónapokra eltűnt. Szó, üzenet, minden nélkül. Csak úgy felszívódott. Több hónap után, mikor már kezdtem gondolatban és érzelmileg is elengedni, elfogadva, hogy csúnyán felültettek, ismét jelentkezett. Emlékeztettem rá, hogy kapcsolatban vagyunk….
„Ugyan, ismersz… komoly kapcsolat… nem, nem, nem…” – úgy nevetgélt az éter másik végén, mintha egy jó poént sütöttem volna el.
Minden épeszű nő ezen a ponton egyszerűen kinyomta volna a telefont, és hagyta volna főni a saját levében a pasit. Mégis meggyőzött, hogy ismét találkozzam vele. Visszafojtott dühvel ültem mellette, de közben magam sem tudtam, hogy kire haragszom: rá vagy saját magamra.
A könyörgései – bár minden alkalommal kénytelen voltam szembesülni a saját ostoba hiszékenységemmel, – hatásosak voltak.
– Tudod, én nagyon gyáva vagyok. Fogalmam sincs, hogyan kell egy kapcsolatban élni, vagy létezni, viselkedni egyáltalán – jegyezte meg nem egy ízben. Majd ugyanilyen gyorsan hozzátette; – Például… hol költözzünk össze? Egyikünknél sincs elég hely.
Elköteleződést ígért, majd visszakozott, hogy aztán újabb érzelmi odaadást ígérjen; „Szerelmes vagyok a hangodba… Emlékszel, amikor hazaértem a munkából, és te ebéddel vártál? Még sosem kaptam ilyen törődést senkitől… rájöttem, hogy ilyen nőre vágyom…” Ide-oda rángatott.
Én néha gorombán visszavágtam, de tudtam, hogy szánalmas vagyok; a dumám átlátszó volt, mindketten tudtuk, hogy megint nyert. Azóta sem jöttem rá, miért, de ez a férfi úgy vonzott, mint narkóst a pora. Ha bárki másról lett volna szó, magamat ismerve, már rég elküldtem volna a tarka rétre. Amikor viszont az ő nevét jelezte ki a mobilom, a szívem úgy vert, mint amikor először adtam meg egy srácnak a számom a gimiben. Az ő hangjának nem tudtam nemet mondani, még akkor sem, ha attól a hangtól, amitől újra esetlen tinédzsernek éreztem magam, egyre többször kaptam becsmérléseket.
Ezek eleinte csak apró, ártatlan megjegyzések voltak; „Miért ilyenre fested a körmöd? Valami csajosabb szín jobb lenne.” Később burkolt, enyhébb sértésekkel folytatódtak; „Tudod, magamat is megleptem, mert alapvetően a vékony lányok az eseteim. Érdekes, hogy ennek ellenére ennyire vonzódom hozzád.” Végül pedig; „Le kellene fogynod. Ha elviszlek egy erdei túrára, hogy fog kinézni, ha úgy hörögsz mellettem, mint egy vaddisznó?”
Mindeközben hol kitartott a laza kapcsolat ideája mellett, hol újabb hamis ígérettel állt elő. Az egyik felem – amelyet addigra mélyen megvetettem magamban – örömmel átitatva hallgatta a romantikus köntösbe bújtatott hazugságait. A józanabbik énem viszont már régen ráébredt, hogy nem bízhatok benne.
Lassanként a tükörben már én is egy hurkáktól dagadó elefántot láttam, és épp olyan nevetségesnek éreztem, – például, – a karrrierbéli terveimet, amilyennek ő látta őket.
Egy ponton aztán mégis összekapartam magam, felébredt bennem a dac, és a higgadt beszélgetésnek induló utolsó hívása viharos veszekedéssé duzzadt. Nem keresett többé. De nála sosem lehet tudni, én pedig előre félek; mi lesz, ha ismét az ő nevét írja ki a kijelző?
Csenge történetét Vura Hajni jegyezte le.
nyitókép: Image by Freepik