Nemrégiben Cameron Diaz egyik nyilatkozata erősen borzolta a kedélyeket. A színésznő megosztotta hallgatóságával, mi – szerinte, – a harmonikus házasság titka; az, ha a két fél két külön házban éli az életét.
Persze Cameron sem úgy gondolta, hogy míg ő egy budai apartmanban lazul, addig az ura egy tanyavilágban birkákat tenyészt, valahol Kecskemét vonzáskörzetében. A színésznő elképzelése szerint a két különálló házrészt egy harmadiknak kell összekötnie – itt kapnak helyet a közös időtöltésre szánt helyiségek – ugyanakkor mindkét félnek dukál a saját hálószoba, sok egyéb mellett.
Ha félretesszük az anyagiakat – ugyanis nem hiszem, hogy Cameron belegondolt a dolog nyélbeütésének ezen buktatójába, – akkor is számos kérdés vetődik még fel az emberben, ha komolyabban elmereng a színésznő gondolatain.
Saját tér
Alapvetően ideális elképzelés, hogy a házasságban mindenkinek legyen saját tere. Aki esetleg bizonyos életkor alatt vág bele egy kapcsolatba, talán el sem tudja képzelni, hogy elszakadjon a rózsaszín ködben úszó másik felétől, elvégre az igazi szerelem ismérve, ha úgy össze vagytok nőve, mint két túlbuzgó pióca. Előbb-utóbb azonban mindenki kinövi ezt az idealista elképzelést. Ahogy a kapcsolat egyre hosszabbra nyúlik, életbe lép a mondás; „Az egyetlen, amit másiknak adni tudsz, az a hiányod.”. És felszínre bukkannak olyan huncut fogalmak is, mint „énidő”, amire manapság – kapcsolat ide vagy oda, – amúgy is egyfajta luxusként kezdünk tekinteni.
Abban sincs semmi meglepő, hogyha valaki több évtizedes házasság után titkon külön hálószobáról álmodozik. Ahol senki nem rántja le róla a takarót a szibérai éjszakák egyikének közepén, nem ocsúd legédesebb álmából a párja horkolására és egyéb borzalmak.
Vészjelzésre inkább akkor kell gyanakodni, hogyha ezek a mérföldkövek túl hamar jönnek el.
A mi tűzjelző csengőnk nem egyik pillanatról a másikra kapcsolt be felettünk. Az ilyen jelzéseket csak utólag lehet észrevenni, mert lassan, észrevétlenül lopakodnak be az életünkbe.
A saját tér kialakítása még egy garzonban sem okozott nehézséget. A beköltözéskor kisajátítottam a konyha-étkező-nappali kicsiny kanapéját a hozzá vásárolt, zsebkendő méretű, dohányzóasztalnak kikiáltott kis állvánnyal együtt. Itt dolgoztam, olvastam, pihentem – nem sok, de csak az enyém volt. Szőrösebbik felem cseppet sem bánta – ő a műhelyében volt a legboldogabb. Nem voltam meglepve; számára egy olajcsere felér egy wellness-hétvégével.
Utána beütöttek a hétköznapok. Ellentétesen éltünk, az ő napi beosztását Miss Marple sem tudta volna nyomon követni.
A stressz és fáradtság mindig álmában csapódott le rajta – vagyis mindkettőnkön. Ha nem álmatlanul hánykolódott, akkor rúgkapálva dobálta magát, vagy épp hajóágyúkat megszégyenítő hortyogásba kezdett. Véreres, kiszáradt szemekkel feküdtem mellette, a régimódi, ocsmány csillárt bámulva.
Eleinte csak tévézni jártam ki a másik szobába. Ahogy unottan szörföztem az adók szegényes, hajnali műsorkínálatai között, újra meg újra belém hasított, hogy valami hiányzik, valaki hiányzik mellőlem. Negyedóránként visszaosontam a közös hálóba, csak azért, hogy ilyen hamar vissza is támolyogjak a nappalinak kinevezett kuckóm csendes magányába.
De legalább csendes volt, még ha magányos is. Magam sem tudom, mikor szoktam hozzá, hogy az a másik már nincs ott, hogy az éjszakákat egyedül töltöm. Hogy mikor vált a csendes nyugalom éjjeli pihenésből megszokássá.
Megszokássá vált
Ő látszólag megértően fogadta az új helyzetet, mégis, amolyan se hideg, se meleg hangulat töltötte el a lakást. Egyre ritkábban küldött üzenetet, ha a műhelybe ment. Egyre hosszabbra nyúltak az énidők.
Már nem vártam meg, mire hazaér – képtelen voltam kiböjtölni ébren az éjfél körüli időpontokat. Megszoktuk ezt is, mint idővel annyi mást.
Egy több éves, harmonikusnak mondható kapcsolat végetértekor az ember olyasfajta folyamatokon esik át, mint a gyász fázisai. És önkéntelenül, újra meg újra felteszi a hiábavaló kérdést; hol rontottuk el?
Talán a külön töltött éjszakáknál kezdődött? Vagy az csak vihar volt egy pohár vízben, és egyszerűen így kellett alakulnia mindennek?
Mint mondtam, nem mindegy, milyen hamar érkeznek el egy kapcsolatba a mérföldkövek, legyenek akár jók, akár rosszak. Hozzánk túl hamar értek el.
Talán Cameron Diaznak van igaza, talán nem, mégis; ha a házasságod kezdetén a különállló otthonod új tapétája villanyoz fel a leginkább, az nem a legbiztatóbb jel.
Te mit gondolsz? Valóban a kényelem, a saját tér teheti igazán kiegyensúlyozottá az együttélést, vagy ez is csak egy jó ürügy arra, hogy ne kelljen teljes mértékig elköteleződnöd a másik mellett?
Vura Hajni
nyitókép: Image by ArthurHidden on Freepik