Reggel megint napszemüvegben jött dolgozni, és az arcát is gondos smink fedte.
Igazán jó munkát végzett, mert a felületes szemlélő nem vehette észre a kékes árnyékot az arcán.
De én tudtam, hogy ott van. Mint ahogy biztos voltam abban is, hogy a karján is találnék foltokat, ha nem takarná az inge ujja.
– Miért tűröd? Miért nem hagyod el azt az állatot? – fakadtam ki az irodai mosdóban, mikor kettesben maradtunk. Nem is kérdeztem meg, mi történt, úgyis tudtam. És ő is tudta, hogy tudom, mégis tagadta. Talán még önmaga előtt is.
– Nem állat! Rendes ember. Csak most nagy a feszültség a munkahelyen. Nagy a hajtás, a főnöke is a nyakára jár. – sorolta Zsófi a betanult szöveget. – Egyébként is, csak megcsúsztam a lépcsőn.
Az a rohadt csúszós, alattomos lépcső.
Az az álszent, külvilág felé úriembernek tűnő, Józsi nevű lépcső, akinek rendszeresen eljár a keze, ha megiszik néhány pohárkával. És mostanában gyakrabban lecsúsznak a felesek, mert a munkahelyen gondok vannak. Stresszes az élet, oldani kell a feszültséget. Azzal a pár pohárkával. Meg azzal a néhány ökölcsapással.
Ismertem ezt a fajta lépcsőt. Éveken át járt rajta a saját anyám is, én magam is estem le ilyen lépcsőn, mikor gyerek voltam. Éveken át, míg el nem költöztem.
Düh szorította össze az állkapcsom. Tudtam, most jön a begyakorolt lemez, hogy ilyen a házasság, nem csak jóból áll, néha ki kell bírni a kicsit rosszabbat is. Holtodiglan….
– Te nem vagy házas, de vedd tudomásul, hogy ez a házasság. – vágta tényleg oda, majd lesütött szemmel kifordult a mosdóból.
Én meg csak álltam ott. Az fájt a legjobban, hogy tudtam, nagyon is tudtam, min megy keresztül, mit érez. Tudtam, hogy el is hitte, amit mondott. Mint ahogy hitte anyám is. Éveken át tűrte, hogy apám kezet emelt rá, hogy elhordta mindennek. Évekig tűrte azt is, hogy apám engem ütött, ha éppen nem volt más dolga.
Szinte hallottam a régi szavakat….
– Egy asszonynak tűrni kell lányom. Mégis, mit képzelsz, egy rendes nő csak úgy összecsomagol, és elhagyja az urát? Majd meglátod, ha egyszer te is férjhez mész. Jól jegyezd meg: apádnak igaza van. Apádnak mindig igaza van. Ne picsogj, tedd te is a dolgod.
És tűrt, mert úgy tanulta tűrni kell. Ezt látta az anyjától, ezt látta generációkon át. A férfi szava szent. A férfi tetteit nem lehet megkérdőjelezni. Akkor sem, ha a durva kiabálást az utca is hallja, akkor sem, ha a nadrágszíj csattan.
Tűrt, és tűrtem én is. Mi mást tehetne egy gyerek?
Megtanultam észrevétlen lenni. Mindig halkan mozogtam, sosem voltam útban. Nem feleseltem, nem is beszéltem. Mintha nem léteztem volna. Igazi árnyék voltam. Senki nem látott.
Az iskolában jól teljesítettem – nálunk nem volt megengedett a négyesnél rosszabb jegy, mert ha véletlenül hármast vittem haza, megnézhettem magam. Anyám nem védett meg soha. Bár apám egyszer sem előtte ütött meg, a nyomokat látta. Mégsem tett semmit.
Gyerekként hittem, hogy az atyai pofon normális. Hiszen anyám sem ellenkezett… Tiniként már feltűnt, hogy nem minden családban természetes az ütlegelés, hogy másoknál nem alap az asszony verve jó tézis.
Lázadni akartam, kikérni magamnak. Egyszer meg is próbáltam. Apám olyan hatalmas pofonnal térített észhez, a fal adta a másikat, mikor vissza mertem szólni neki. 14 éves voltam akkor. A szemem úgy bekékült, másnap napszemüvegben mentem iskolába.
– Csak megbotlottam a padkában, tanárnő – mondtam, mikor az osztályfőnök észrevette a monoklit. – Csak elestem, nem nagy ügy. Legközelebb jobban vigyázok, ígértem meg lehajtott fejjel, mikor megdorgált, hogy egy ilyen nagylány már a lába elé nézhetne.
És vigyáztam. Tényleg vigyáztam, hogy a tinikor lázadásai apám elől rejtve maradjanak. Vigyáztam, hogy ne adjak indokot. Évekig ment így.
18 elmúltam, mikor egy nap piercinget tetettem az orromba. Olyan boldog voltam. Évek óta vágytam rá, de tudtam, apám soha nem engedné. Nagykorúan azonban úgy éreztem, már dönthetek egyedül. Hiszen az én testem volt.
A konyhában vágott bele ököllel az orromba, miközben magából kikelve azt üvöltötte, az ő lánya ne csináljon ribancot magából… Zsebkendővel állítottam el a vérzést, miközben anyám szemébe néztem, aki csak állt ott. Látta az egészet. Mégsem tett semmit. Akkor döntöttem el végleg, hogy én ezt nem akarom. Nem ilyen életet akarok.
Másnap elköltöztem, és nem tettem be abba a lakásba a lábam soha többé.
nyitókép: Image by jcomp on Freepik