Egyre több olyan film, sorozat, könyv jelenik meg, és kerül a ,,fogyasztók” elé, mely romantizál, ideálisnak állít be egy olyan kapcsolatot, ami inkább mérgező, lehúzó vagy súlyosan toxikus, bántalmazó. Ezek a történetek mégis népszerűek. De vajon mennyire jó ez nekünk?
Egy romantikus történet arra jó, hogy ábrándozva a főszereplők helyébe képzeljük magunkat. De egy érzelmi bántalmazás, zsarolás hatására létrejöhet-e bármilyen romantika? Szabad erről filmnek, könyvnek szólnia és azok hatnak-e ránk?
Dénes Évi Érzelmi Intelligencia Coach-ot kérdeztem erről:
Mi a véleményed arról a tendenciáról, hogy egyre népszerűbbek az olyan filmek, könyvek, melyek bántalmazó kapcsolatokat romantizálnak?
A szélsőségek világát éljük. Annyira hozzászoktunk a torzulásokhoz, hogy szinte már észre sem vesszük őket. A „normális” unalmassá vált. A függőségek szinte hétköznapiak: teljesítménykényszer, szexualitás, tudatmódosító szerek vagy akár a társfüggőség. Az agyunk egy trükkös szerkezet. Hamar hozzászokik valamihez, és egyre többre van szüksége belőle, hogy „kielégüljön”. Eleinte csak egy (kicsi), aztán még (több), és még és még. Aztán már észre sem vesszük, hogy az érzelmeink, azaz a szervezetünk által termelt vegyületek rabjai vagyunk. Mert hiába a „drog”, legyen annak bármilyen forrása, nem nyújt valódi feltöltődést, én úgy hívom: egységélményt. Folyton üresnek érezzük magunkat. Mégis van megoldás. A valódi értékekből való merítés, a szeretetteljes kapcsolódásokból való táplálkozás.
Milyen hatással vannak az ilyen történetek a fiatalokra? Valós veszély számukra, hogy ezt tekintik a jövőben normálisnak?
A fiatalok irányvesztettek. S bevallom, megértem őket. Csak vegyük górcső alá a szüleik nemzedékét. Ők is irányvesztettek. S mehetünk generációkkal feljebb és feljebb. Mire számíthatunk egy olyan korosztálytól, akik külső és így belső iránytű nélkül keresik a helyüket a világban?
Az, hogy számukra – és szerencsére nem mindegyikük számára – ez a „normális”, egyfajta segélykiáltás. A szeretet fogalma keveredik a függőség fogalmával, mert mindkettő ugyanazt a biológiai választ adja a szervezetünkben (adrenalin, dopamin és endorfin termelődés), csak azzal a kulcsfontosságú különbséggel, hogy a szeretet során oxitocin (a kötődésért felelős hormon) is termelődik, míg a függőségek során nem. Elfeledkezünk a szervezetünk bölcsességéről, és az elménkben összekeverednek a fogalmak. Így hozunk létre torz mintákat, torz kapcsolódásokat. Bízom benne, eljutunk oda, hogy megértjük ezt, és tudjuk őket abban támogatni, hogy valódi, szeretetteljes kapcsolódásokban élhessenek.
A könyvek, filmek elsősorban a férfiakat tüntetik fel bántalmazónak. Mennyire megszokott, hogy a nő hoz létre ilyen kapcsolatot és uralja a párját?
A nők éppúgy létrehoznak bántalmazó kapcsolatokat, azonban azoknak más formája van. Talán kevésbé látványos. A klienseim körében többször találkoztam olyan férfiakkal, akik bántalmazó kapcsolatban éltek, azonban a gyerekek miatt tehetetlenek voltak, mert azt tapasztalták, hogy a jog elsősorban az édesanyát védi. Ráadásul a gyermek az ősbizalom mintáját az édesanyjától kapja elsősorban. S ha ez sérül egy családban, akkor olyan mély bizalomvesztést él át a gyermek, amely hosszú munkával gyógyítható csak. A férfiak is tudnak kiszolgáltatottak lenni, nem csak a nők. S igen, láttam olyan kapcsolatot is, ahol a nő zsarolta a férfit. Évekig nyúló folyamat volt, mire a férfi ki tudott lépni.
Hogyan lehet felismerni, hogy benne vagyunk egy ilyen kapcsolatban? És aki benne van, miért marad benne évekig?
Amikor szerelmesek vagyunk, az biokémiailag olyan, mintha szerfüggők lennénk. Ezt hívjuk rózsaszín ködnek. Elvakultan hiszünk és bízunk a másik szavában. Amikor elmúlik ez az időszak, elkezdünk tisztán látni. Ekkorra azonban kialakítjuk már azt a fizikai vagy akár érzelmi függőséget, kötődést, amely megnehezíti a továbblépést. S van, hogy azért nem lépünk, mert fájdalmas bevallani, hogy tévedtünk, hogy ez nem az, ami.
Vannak, akik félnek az egyedülléttől, magánytól, ezért inkább benne maradnak egy bántalmazó kapcsolatban. Vagy olyan családi mintázatot hordoznak, amelyben ez a tettes-áldozat játszma megszokott volt. Így az illető talán nem is ismeri a biztonságos kötődést. Számára ez a közeg a természetes.
Hogyan lesz valakiből bántalmazó fél?
Több oka is lehet ennek. Van, akiben olyan mély fájdalom van, ellenállás a világ iránt, hogy a saját, egykor elszenvedett fájdalmát szeretné „leverni” másokon. Uralkodni szeretne, mert ő maga sosem uralhatta a saját életét. Általában mély gyermekkori sérülések ezek.
Van, akinek eredendően fogékonyabb a „szervezete” arra, hogy megtartsa magát egy veszteségben. Van, akit a hiány indít el afelé, hogy bántalmazó fél legyen. Ez is egyfajta pánik. Olyan, amely nem az áldozat, hanem a tettes szerepébe viszi az illetőt. S persze mint mindennek, ennek is két oldala van. Mert bár az adott helyzetben tettes (bántalmazó fél), egy másik kontextusban (akár a szüleivel, gyermekkori, egyéb sérüléseivel) szemben áldozat. Tehát minden bántalmazó kapcsolatban valójában két áldozat találkozik. Két sérült belső gyermek, csak más módon nyilvánítják meg a fájdalmukat. Mindkettőnek gyógyulásra van szüksége, hogy valóban boldog életet élhessen. Mégis, szinte mindig a bántalmazott fél az, akin inkább múlik a megoldás. A víz alól fel szeretne törni, hogy lélegezhessen, hogy élhessen.
Lehet változtatni egy ilyen párkapcsolaton, és a jó felé terelni? Érdemes párkapcsolati tanácsadót megkeresni, vagy inkább meneküljön az ember?
Nem olyan egyszerű a „fogd meg és fuss” elv. Van, hogy nincs fizikai kötelék, mégis van egy láthatatlan visszatartó erő, ami miatt nehezen mozdul valaki egy kapcsolatból. Több kliensem lépett ki sikeresen bántalmazó kapcsolatból és él ma kiegyensúlyozott magánéletet. Mindegyiküknél hasonló folyamat zajlott. Először is fel kellett ismernie neki magának, hogy ez így nem mehet tovább. Az egyik férfi ügyfelem így fogalmazott: elég volt abból, hogy elég volt. Olyan szemléletes ez.
Amikor már elégszer „elég”, akkor képes lépni valaki. Erőltetni, bármennyire is szeretnénk, nem lehet. Utána következik a belső munka. Az okok, mintázatok megértése, és a „leszoktatás”. A szervezetünknek időre van szüksége, hogy „átírja” a régi programot. A legfontosabb a szerető és támogató közeg. Azok, akik ahelyett, hogy azt ismételgetnénk vagy az illető szemére vetnék, hogy ugye megmondtam, inkább elfogadással és értő figyelemmel legyenek jelen a folyamatban. Épp elég nehéz annak, aki ebben benne van.
Dénes Évi (Érzelmi Intelligencia Coach, Objektív Személyiségelemző) közel 20 éve foglalkozik emberekkel, akár párkapcsolati, magánéleti szempontból, akár vezetőképzési környezetben. Saját fejlesztésű módszerével, az objektív személyiségelemzéssel térképezi fel a hozzá érkező kliensek stresszokozó és motivációs tényezőit, elakadásait és személyre szabott megoldásait.
Mindenkinek megvan a saját története, ami által az lett, aki. Hiszem, hogy nem a névjegykártyára írt rang vagy. Nem is az, akinek gondolod magad, vagy akinek gondolnak téged. Az vagy, amit adni tudsz másoknak. Számomra fontos a józanész és az intuíció egyensúlya. Az arany középút, a mértékletesség célravezető
– vallja.
Mayerné Répási Adrienn
nyitókép: Image by Freepik
EZ IS ÉRDEKELHET: