Ma hallottam a rádióban a dalunk, ami halványodó alakod megidézte. Újra kristálytisztán láttalak téged és a pillanatot, amikor elvesztettük fejünket. Emlékszel még? A szerelem függői voltunk!
Az éjszakák hosszúak, a nappalok rövidek voltak, és a rossz volt a jó.
Törvényszerű volt, hogy szabotálni fogjuk kapcsolatunkat, de nem tudtunk megálljt parancsolni vágyainknak. Egymástól megrészegülve úgy éreztük, semmi értelme várni, játszmázni. Mindent akartunk a másikból, és lehetőleg egyszerre. Bezártuk magunk mögött az ajtót, és a kulcsot jó messzire elhajítottuk.
Azt hittük, ha a világ kint reked, akkor szabadon szerethetjük egymást. Milyen bolondok voltunk!
A holtomiglan-holtodiglan peremén táncoltunk, de nem beszéltünk a jövőről, csak a jelenben éltünk. Egyre forróban szerettük egymást, de szerelem lángjából csak a szenvedély maradt meg. Féltünk, ha beszélni kezdünk, mindent elveszítünk, pedig minden aggodalmunk, félelmünk ott volt a másik szemében.
Csak sodródtunk az árral, nem lassítottunk. Nem volt megállj, csak rohantunk előre, hogy egyre többet kaphassunk a másikból. Pedig ahogyan egybeolvadtunk, az nem csupán a test imádata volt, hanem a két lélek kapcsolódásának vágya is. De minél többször áldoztunk a vágyak oltárán, annál üresebbek lettünk, mert csak a test nyelvén vallottunk szerelmet egymásnak.
Egy idő után beértük azzal, ha a testünk elégül ki.
Egy nap aztán úgy ébredtünk, hogy a gyönyör utáni sóvárgás lealjasította szerelmünket. Fiatalok és bolondok voltunk, azt hittük mindent kibírunk; de a szívünk megszakadt. Végül nem maradt más választásunk, csak elköszönni egymástól.
Én azóta újra felépítettem önmagam, és ma már tudom: a nagy betűs Szerelemben volt részünk. Akkor is, ha végül elváltunk.
Az a dal előhívott szívem mélyéről, pedig már azt hittem nem hiányzol. Vajon te szoktál rám gondolni néha? Nem tudom…
De én most könnyek nélkül sírok, ha arra gondolok: mindvégig a holtomiglan-holtodiglan peremén táncoltunk.
kiemelt kép: Freepik
EZ IS ÉRDEKELHET: