A fürdőkádban ültem, és könnyek csorogtak végig az arcomon. Ki vagyok én? – kérdeztem újra és újra magamtól. Ki vagyok én?
Nem lehetnék ez a nő itt a fürdőkádban, aki sírógörcsöt kapott egy pohár bor mellett, és azon töpreng, ki lett belőle, és hová lett az igazi énje.
Én erős, magabiztos, önazonos nő vagyok. Vagyok? Csak voltam valaha – míg szépen lassan el nem vesztettem magam.
Elvesztettem mindent. A személyiségemet. Az álmaimat. A meggyőződésem, a barátaim. Mindent elvesztettem egy férfi miatt. Miattad.
Valaha léteztem én. Aztán hagytam a dolgokat a maguk útján menni, és ma már csak mi vagyunk.
Azt mondják, a szerelem elvakít. Elvakított engem is. A szívemet, az eszemet. Bármire képes voltam, hogy megtartsam ezt a szerelmet és megtartsalak téged.
Túlzásba estem. Akartam, hogy működjön a kapcsolat. Kész voltam kompromisszumot kötni, változni, változtatni. Lestem minden sóhajod, követtem minden lépted, teljesítettem minden kívánságod, s későn vettem észre, hogy túl nagy árat fizettem.
Túl sokat áldoztam fel.
Csak elfogadtad, mikor lemondtam a karrierről, hogy otthont teremtsek. Mikor lemondtam a céljaimról, hogy a tiédet támogassam. Örömmel vetted, hogy nevelem a gyerekeket, viszem a háztartást, tervezem a logisztikát, a bevásárlásokat, a családi ügyek intézését.
Nem követeltél semmit. Szerettél. Értékelted az erőfeszítéseim, észrevetted a segítségem. De azt nem vetted észre sem te, sem én, hogy miközben te egyre nőttél, én egyre kisebb lettem. S aztán eltűntem.
Túl sokat áldoztam fel magamból.
Észrevétlenül fogytak el a céljaim, a vágyaim. S most itt ülök egy pohár borral a kezemben, és egyre csak azt kérdezem magamtól, ki vagyok én egyáltalán?
És mit tehetnék, hogy ismét megtaláljam önmagam?
Nyitókép: Image by pvproductions on Freepik
EZ IS ÉRDEKELHET: